Jókai Napok – a második felvonás
Személyes élménybeszámoló az 56. Jókai napokról
A tavalyi évben kerültem először szorosabb kapcsolatba a Jókai Napokkal, a magyar amatőr színjátszó csoportok országos fesztiváljával. Számomra a színdarab akkor kezdődött, 2018 volt az első felvonás. Most, az 56. Jókai Napokon egy év szünet után ismét felgördült a függöny, kezdődhetett a második felvonás, amely szintén tele volt meghatározó, sőt katartikus percekkel.
Június 11-én, kedden aztán hivatalosan is elkezdődött… Színpadra léptek a szereplők – az amatőr színjátszócsoportok fellépői, akik „szaporodó lepkékkel” a gyomrukban várták a versenyt, a zsűri tagjai, a Visszhang lelkes szerkesztősége, és még sokan mások – színházkedvelők és színházcsinálók vegyesen. Az idei megnyitót a tavaly ősszel elhunyt Kiss Péntek József emlékének szentelték. A megannyi anekdota, könyvrészlet és videófelvétel után, akik személyesen ismerték Jóska bát, könnyekig hatódtak, akik pedig nem ismerték (mint például én), úgy érezték, bár ismerték volna. Kiss Péntek emléke és öröksége nemcsak a kedd estét, hanem az egész fesztivált átitatta nosztalgikus hangulattal.
Felvirradt a szerda reggel, és onnantól kezdve nem volt megállás: a versenyelőadások sorát az ipolysági Szondy György Gimnázium SzondySokk nevű csoportja kezdte, akik Eaton Darr című produkciójukban Radnóti Miklós életének ikonikus pillanatait elevenítették fel a költő néhány versével tarkítva. Őszintén szólva, a tavalyi improvizációs összeállításuk (bizalom témában különböző szituációkat mutattak be, melyeket a próbákon végzett improvizációs gyakorlatok alapján írtak) után arra számítottam, hogy idén is hasonlóval állnak elő, ezért meglepett ez a szövegközpontú, tényközlő stílus. De egy rendhagyó irodalomórának például tökéletesen megfelel, sőt kicsit még több is volt annál: rávilágítottak arra, hogy a költészet nem haszontalan, és a jelenkorban is van értelme foglalkozni vele.
A verseny tényleges kezdete után mind belemélyedtünk a munkába: a zsűri értékelt, a csoportok a technikusok segítségével készülődtek a színpadon, a visszhangosok pedig a Tiszti pavilon emeletén püfölték a billentyűzetet. Bizony, újfent elfoglaltuk ismerős birodalmunkat, hogy a Visszhang színes lapjain írásban is megjelenhessen minden, ami csak a Jókai Napokon történik.
A „Tiszti” erkélyéről letekintve a Klapka tér nyüzsgő forgatagára még Radnóti versei jártak a fejemben, de már lélekben készülhettünk egy újabb előadásra. A Kupuszinai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület Sturcz József színjátszó csoportja a Vajdaságból érkezett, és egy ízig-vérig népi játékkal lepték meg a nagyérdeműt (ez az előadás azonban nem tartozott a versenydarabok közé ). A szereplők talpig népviseletben játszottak, a lányok hajfonatot, a fiúk kalapot viseltek. Üdítő volt tájszólást hallani a színpadon. Maga az előadás is egészen élvezetes volt, bár néhol monotonnak éreztem. Inkább az fogott meg, hogy mind a történetet, mind a játékot illetően népi alapokból merítettek. Errefelé ez ritkaságnak számít, jólesett a változatosság.
Anno alapiskolán a magyartanárnőm mindig úgy próbálta közelebb hozni számunkra az irodalmat, hogy részleteket olvasott fel Nyáry Krisztián Így szerettek ők című könyveiből, ekképp bepillantást engedve az írók-költők magánéletébe is. Ezért nagy megtiszteltetésként éltem meg, hogy élőben is láthattam a szerzőt a Jókai-legenda elnevezésű rendhagyó irodalomórán a RÉV-ben. Sőt, a másfél órás beszélgetés után még egy interjúra is sikerült elcsípnem Nyáry Krisztiánt. Miután kezet fogtunk és elbúcsúztunk, arra gondoltam, ezt majd okvetlen el kell mesélnem a tanárnőmnek.
A szerdai napot komáromi csapat zárta. Egy év kihagyás után a Marianum Egyházi Gimnázium rendezője, Tóth Gábor – Tóga összefogta egykori színjátszócsapatát, új tehetséges játszókkal bővítette, s színpadra állította velük az irodalomkönyvekből ismerős népmesét, a Fehérlófiát, ahol az ősi mítoszt mai modern világunk elemeivel vegyítették. De nemcsak a régit ötvözték az újjal, hanem a komoly mondanivaló és a humor kellemes egyvelegét is megkaptuk tőlük. Noha az összeállítás nem volt hiba nélkül (például a diákok fintorai, mikor eltévesztették a szöveget), számomra mégis a hét egyik legmaradandóbb színházélménye volt.
Csütörtökön nem kakaskukorékolásra, hanem fülemüleszóra ébredtünk: a galántai Kodály Zoltán Gimnázium bábcsoportja Arany János elbeszélő költeményét, a Fülemilét dolgozták át színpadra, méghozzá többféle stílusban. Ehhez néhány nemzet (japán, orosz, olasz, amerikai) jellegzetességeit vették alapul. A csapatnak vélhetően az volt a célja, hogy több aspektusból közelítse meg az örökérvényű történetet, nekem mégis az volt az érzésem, mintha különböző kultúrákat szerettek volna bemutatni a Fülemile füzérén keresztül. Mindemellett szórakoztató, kikapcsolódáshoz pont megfelelő kis előadás volt.
A napot az Ipari Szakközépiskola aulájában folytattuk. A közönség ezt az előadást szerintem kétszer olyan izgatottan várta, hisz a Vidám Iparisták Színjátszó Társulata megmutathatta, mi mindent rejt még magában Kiss Péntek József öröksége. A diákok új rendezőjükkel, Kossárová Evával meghagyták Kiss Péntek eredeti választását, és a kortárs Vaszilij Szigarjev Fekete tej című drámáját adták elő, méghozzá remekül. Még egy kis csiszolás a szövegen és a színpadi mozgáson nem ártott volna, de amúgy az egész darab állt a lábán, számomra simán ott volt a a legjobb 3 között. Egykori mesterük bizonyára büszkén nézte őket odafentről.
Míg délután a legtöbb néző a következő versenyelőadásra özönlött a VMK-ba, én külön utakon jártam. Visszavonultam az alkotás elefántcsonttornyába (csak így babitsosan), jelen esetben a Tiszti pavilonba, hisz a lapzárta a Visszhangban nem játék. Alig gépeltem be az interjúm utolsó sorait, már rohantam is le a csigalépcsőn a díszterembe – legalább nem kellett messzire mennem – hisz kezdődött a Dialóg nonprofit szervezet által megrendezett kiállítás megnyitója, amely Beke Sándor felvidéki színházcsináló életművének állít emléket. A kiállítással együtt a dicső szakmai múlttal rendelkező rendező úr 80. születésnapját is megünnepeltük. Az alkalom – azon kívül, hogy elámultam Beke Sándor munkásságán – tökéletes alapul szolgált egy újabb cikk megírásához is. Ilyen ez az újságíróélet.
Pénteken a füleki Apropó Kisszínpad lépett fel elsőként Jozef és Karel Čapek A rovarok életéből című drámája nyomán készült Édes álmokkal. A tavalyi könnyed, mulatságos előadás után Szvorák Zsuzsa ügyes kis csapata ezúttal komolyra vette a hangvételt, hisz a színpadon megpróbálták összehasonlítani a rovarok és az emberek életét. Különösen a kérészes rész tetszett – az ő életük egy nap, s aztán vége is. Ha belegondolunk, az emberélet is ilyen: sokat várunk és sokat remélünk tőle, de aztán olyan gyorsan, hogy szinte észre se vesszük, véget ér az egész. Mintha csak egy nap lenne. Hogy visszakanyarodjak magához az előadáshoz: szép és egyben merész vállalás, hogy ilyen érzékeny témát boncolgattak, de talán kevesebb szituációval, s azt a kevesebbet alaposabban kibontva még többet adhatott volna. Így azonban annyi helyzetnek, annyi változásnak voltunk tanúi, hogy csak úgy kapkodtuk a fejünket. Én személy szerint teljesen kimerültem a félórás produkció végére.
Délután is maradtunk a filozofikus témáknál: a dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpad Janne Teller Semmi című kultikus regényét dolgozta fel. Nagyon örültem mind a kortárs alapnak, mind annak, hogy az ötletgazda és rendező Hrapka Zsófia, egy fiatal diáklány volt. Kevesen vállalkoznának arra, hogy alig húszévesen regényből alkalmazzanak színpadra egy önmagában is nehéz történetet. Ő megtette (persze egy kis segítséggel Kuklis Katalin személyében), és nem is akárhogyan. Természetesen ennek az előadásnak is van még hova fejlődnie, én például kihagytam volna a számítástechnikai elemeket, és feszesebb ívet vontam volna a jelenetek közé (ugyanis az egész kicsit szaggatottnak tűnt), de mindenképp örülök, hogy láthattam. Annál is inkább, mert bár sokat hallottam a történetről, magát a regényt még nem olvastam. Ezek után mindenképp sort kerítek rá.
A kassai Pinceszínpad esti produkciója egy igazán csiklandós élményt nyújtott. Versösszeállítást hoztak nekünk a világirodalom legjobb erotikus verseiből. A célozgatásokkal teli szövegek és provokatív mozdulatok hatására gyakran zavart nevetés töltötte be a VMK kamararészlegét. A zsűri főleg a helytelen jelmezválasztást és díszletkezelést (pl. a szőnyegek cserélgetését) emelte ki negatívumként, de egyébként a közönség, különösen a fiatalok lelkesen fogadták ezt a Jókai Napokon nem megszokott, atipikus előadást. Új volt számunkra ez a pikáns téma, az előadásmódról nem is beszélve: az egyik szereplő például kiszemelt egy zsűritagot, s csak neki szavalt, végig tartva a szemkontaktust. Minden elismerésem Naszlady Évának, amiért állta a színész tekintetét, én egy idő után biztos zavarba jöttem volna.
Szombatra még két felnőttcsoport maradt. Délután a lévai Garamvölgyi Színpad adta elő Gogol Háztűznéző című komédiáját. Nem szeretek senkit keményen kritizálni, hisz egy színdarab összeállításával irdatlan mennyiségű munka van, és az alkotók itt is szemmel láthatóan a lelküket kitették, de akkor is… ez most nagyon nem sikerült. Néhány nézőnek már billegett a feje, ahogy félúton járt az ébrenlét és az alvás között. Egyetlen pozitívumként azt említeném meg, hogy noha Léva környékén gyérebb a magyarság, mint például felénk, azért még mindig vannak, akik színjátszással foglalkoznak, sőt egy viszonylag népes csapat képes összehozni egy másfélórás darabot. Ez erkölcsileg kissé felemeli az előadást, de tényleg ez a legtöbb, amit mondhatok.
Utolsóként a Nánai Színjátszócsoportot láthattuk, akik a tavalyi nívódíj után ezúttal a fődíjat is hazavihették. Játék a csillagokkal című előadásukkal egyfajta időutazásra invitáltak minket: visszarepítettek az antik időkbe (vagy akár Shakespeare idejébe), amikor még a női szerepeket is férfiak játszották. Ám a női ruha nem korlátozta a nánaiakat abban, hogy könnyed, vidám játékukkal életre keltsék az egyébként egyszerű szöveget (és ezt most nem negatívumként mondom). Ami a zenét illeti: tavalyi Gombaszögi Nyári Táborban már volt szerencsém végighallgatni a Little Symphony egyik koncertjét, és ezúttal sem okoztak csalódást – a kiváló zenebetéteket mindenki dicsérte. Hogy Matusek Attilát, a zsűri egyik tagját idézzem: „A nánaiakkal a legjobb lezárást kapta a fesztivál.“
Külön élményt nyújtott az is, hogy idén rendszeres résztvevője voltam a szakmai kiértékeléseknek. Varga Emesétől, a zsűri szakmai koordinátorától Kantár Máté szerkesztőtársammal együtt lehetőséget kaptunk rá, hogy mint a színház iránt komolyan érdeklődő fiatalok elmondjuk véleményünket az előadásról. Egyrészt jólesett, hogy elmondhattam az észrevételeimet, és úgy tűnt, a csoportok még figyelnek is rám, és nem veszik félvállról a véleményem; másrészt míg a szakmai zsűri értékeléseit hallgattam, rájöttem, hogy még mennyi minden van, amit nem tudok, és hogy hova lehetne még fejlődni. Ezek voltak a fesztivál legtanulságosabb órái. A hangulatról nem is beszélve.
És mielőtt valaki azt hinné, hogy a Jókai Napok csak színdarabokról, szakmai előadásokról és cikkírásról szól, azt most megnyugtatom: a Fesztiválklub idén is minden este gondoskodott a remek hangulatról. A legzajosabb és legvidámabb banda talán a pénteki Apropó-esten gyűlt össze. Addigra minden diákcsoport túl volt a nehezén, és a fiatalok lelkiismeretfurdalás nélkül vethették bele magukat a RÉV jókedvű forgatagába. Az apropósok beavatták az érdeklődőket a néptánc alapjaiba, és miután az amúgy is meleg éjszakában alaposan megizzasztottak minket, még néhány kreatív, illetve improvizációs csoportfeladattal leptek meg minket. Az például eléggé kibillentett a lelki egyensúlyomból, mikor halálnyugodtan beléptem a terembe (azelőtt odakint levegőztem), és rögtön magához hívott egy srác azzal, hogy: „Gyere, te pont meg is felelsz, állj csak fel ide!“ Hirtelen azon kaptam magam, hogy egy széken állok, szemben egy színészpalántával, és meg kell nyernem egy vitát arról hogy a Selye Egyetemen vagy a Panorámában jobb a koszt. A vitát persze elvesztettem (a rögtönzés sosem volt az erősségem), de legalább mulatságos volt. Utána természetesen még órákon át szólt a zene, a csoportok összekeveredtek, Visszhangot olvasgattak a sarokban, a cigisek füstfelhővel körülvéve beszélgettek az udvaron, és mikor a buli a tetőfokára hágott, bizony egyre több táncoskedvű fiatal pattant fel az asztalokra vagy akár a pultra, hogy ott ropják tovább.
Mint ahogy egyszer minden, a Jókai Napok is véget ért a vasárnapi eredményhirdetéssel. A függöny újból legördült, a második felvonásnak (az én időszámításomban) vége, de remélhetőleg jövőre is folytatjuk ezt a végtelen színdarabot. És ez legalább tovább tartott egy kérész életénél.
Finta Viktória
