55. Jókai Napok – az amatőr színház ünnepe

Sok egyetemista szeret előterminusban vizsgázni, hiszen így meg lehet hosszabítani a nyári szünetet, hogy bulizni, utazni, fürödni menjenek…Vagy, mint az én esetemben, Komáromba sietnek, hogy részt vegyenek a Jókai Napokon. Meg kell mondanom, úgy gondolom, én döntöttem jól.

Június 12-én el is kezdődött a várva-várt fesztivál. A Pinceszínpad Csehov Leánykérés című darabját választotta. Nem vagyok benne biztos, hogy egy olyan mű, amelynek cselekménye szinte kizárólag a szereplők jelleméből adódó konfliktusokra épít,megfelelő választás-e kezdő színészeknek. Az aranyos, humoros kis etüd, aminek első olvasatra Csehov írása tűnhet, valójában virtuóz színészi játékot követelő alkotás, mely tapasztaltabb művészeken is kifoghat. A zene sem támogatta meg az előadást, az aláfestő jellegen kívül nem igazán volt szerepe. Ettől eltekintve azonban egy élvezhető előadást láthattunk, amelyet megédesített a viszontlátás öröme, hiszen a Pinceszínpad több év kihagyás után alakult újjá.

Következő nap az Ipari Szakközépiskolában kezdtünk. Be kell vallanom, kissé szkeptikusan ültem be, azon gondolkodva, mi újat is lehet még Moliére Tartuffejével mondani. Valamit mindig, hiszen a világban mindig voltak és lesznek is „Tartfuffeök”, akik képmutatásukkal jutnak előre. De ennél nekem többet adott az előadás. Megismerkedhedtem ugyanis Parti Nagy Lajos csodálatos fordításával, amely végülis meg is válaszolta nekem a „mit akart a rendező ezzel a darabbal” örök kérdését. Ez ugyanis az az előadás, ami tökéletes a diákok színház és drámairodalom iránti érdeklődésének felkeltésére. A szöveg szellemes, humoros és a hagyományos fordításoknál „maibb” nyelven íródott, az előadók pedig hitelesen adják át – feltételezem, részben azért, mert közelinek érzik. Voltak persze aprósagok, amelyek zavaróan hatottak – például a rengeteg felesleges mozgás a színpadon, de ettől függetlenül egy érdekes és értékes előadást láthattam, amelynek szerintem sok-sok diákhoz el kellene jutnia. Talán meghozza a kedvüket Moliérehez. Vagy Parti Nagy Lajoshoz…
A szöveg mellett, az előadás több elemét is kiemelném, elsősorban a jelmezeket, azon belül is azt a motívumot, amit Micháč Gábor (a zsűri tagja) „beszédes cipőknek” nevezett. Nagyon finom jelzések voltak ezek, utalások a szereplők tetteire és jellemére. Ékes példája volt ennek Elmira váltása tornacipőből egy feltűnő magassarkúra, mikor kikezd Tartuffe-fel. Remekül megkomponált és hatásos jelent volt Orgon hazatérése is, nagyon beszédes képet festett autoritatív mivoltáról és pozíciójáról a családban. Ez később fontos szerepet játszik, hiszen ez magyarázza, miért tűri mindenki el a nemkívánt (sőt gyűlölt) vendéget.
A darab legkiemelkedőbb része azonban számomra a befejezés volt. Orgon magára teríti a meggyilkolt Tartuffe kabátját, ezzel magára véve az  „örökséget”. Szép jelzése ez annak, hogy sem a családot, sem pedig a világot nem lehet megszabadítani a Tartuffe-öktől.

A hét harmadik előadása, a GIMISZ Ecce homo című produkciója okozta nekem a legtöbb fejtörést. Egészen pontosan, a dramaturgiája. Akárhogyan próbáltam, nem találtam sok összefüggést Weöres Sándor versei, a Szentivánéji álom (Shakespeare), a Barabbás ( Michel de Ghelderode) valamint Az ember tragédiája (Madách) között. Első pillanttásra a szövegkönyv rettenetes katyvasznak tűnt, és emiatt nagyon ambivalens érzéseket váltott ki belőlem az előadás. Azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy nem tudom maradéktalanul élvezni azt a színházi csodát, ami megjelenik előttem. Merthogy az bizony csoda volt. Az a profi színházakat megszégyenítő fegyelmezettség, amivel a diákok dolgoztak, az a rengeteg remek ötlet, mozgásszínházi elem és a kifejező, saját zene mind adott volt. De hiányzott az „összhangzó értelem”. Valahol az utolsó 6-7 percben elkezdtem sejteni, hogy talán nem is kellene keresnem, majd a végére arra jutottam, szabad asszociációk kötötték csupán össze a szövegrészleteket. Ez azonban ilyen klasszikus és mondhatnám, kultikus szövegek használata esetén nagy teret hagy a  „belemagyarázásnak”. Talán ha nem kerestem volna összefüggéseket… de az a helyzet, hogy nem tudtam, és nem is tudok nem keresni. Még most sem, ahogy ezeket a sorokat írom, másfél héttel később. Úgy látszik, nem sikerült teljesen elfogadnom a nagyon szabad koncepciót… De tekinthetünk erre máshogyan is: láttam egy olyan előadást, amely még napokkal később is foglakoztatott, formai kiválóságával pedig beírta magát a legmaradandóbb színházi élményeim közé.

Az első szakmai értékelést ennek következtében nagyon vártam. Reméltem ugyanis, hogy választ kapok a rengeteg kérdésemre. Kicsit kitérnék itt erre a minden nap megtartott, szerintem nagyon fontos programra. Itt volt ugyanis lehetőség arra, hogy az alkotók visszajelzést kapjanak, és a konstruktív kritikák és jótanácsok alapján javítsanak produkcióik minőségén. Ilyen szempontból jól működött az idei rendszer. Egyrészt, a zsűri összeálllítása miatt, mert hát volt itt színész (Culka Ottó), színházi szakember (Hizsnyan Géza), dramaturg és drámatanár (Németh Ervin és Perényi Balázs) valamint báb- és díszlettervező is (Micháč Gábor). Így mindenki egy kicsit a saját szemszögéből tudta segíteni a csapatokat. Másrészt jó ötletnek tartom civilek és diákok bevonását, hiszen, a szakemberek véleménye fontos, a közönségnek ők csak nagyon kis részét teszik ki. Szerénytelenül remélem, hogy én is tudtam valamit keveset segíteni meglátásaim megosztásával.

Az esti program a nyitrai Tyjátr Bábszínház Don Šajn alebo Márnotratný syn c. előadása volt. Ez az aranyos kis bábelőadás lehetőségett adott a résztvevőknek, hogy kicsit megpihenjenek. Legalábbis azoknak, akik ott voltak. Merthogy a nézőtéren legfeljebb 25 fő ült, de ez is egy nagylelkű becslés. Nem tudom, ez a fáradtságnak, izgalomnak volt-e betudható, vagy a szervezők nem hirdették az eseményt kellőképpen, esetleg az a nagyon szomorú helyzet áll fenn, hogy a verseny résztvevői közül senkit sem érdekel a bábszínház. Mindenesetre nagyon szomorú látvány volt az a rengeteg üres szék. Ennek ellenére látható élvezettel és odaadással játszottak nekünk egy népeszerűségéből sokat veszített műfaj lelkes művészei.

A fesztivál harmadik napját a KGSZT Volt egyszer egy popfesztivál c. darabjával kezdtük. Déry Tibor regénye, mely az alapot atda (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról), a szerző minden kvalitása mellett egy nagyon problémás szöveg. Ugyanis az egész egy szocialista propaganda írás a hanyatló nyugaton uralkodó rettenetes állapotokról. Szörnyű egyoldalúsága miatt nem is túl hatásos drogprevenciós szöveg. Hiányzik belőle ugyanis egy nagyon fontos elem: a „magasság”. Az, hogy miért hajlandó az a rengeteg fiatal olyan szörnyű állapotokba süllyedni, és azokat elviselni. Hogy mi az a gyönyör, amelyet ezek a szerek okoznak. Ahhoz, hogy súlya legyen a lezuhanásnak, meg kell mutatni a magasságot is. A csapat ötlete az volt, hogy kibontották Eszter történetét, egy megrázó szálat írva ezzel a cselekménybe. Sajnos egy kicsit visszaütött ez a próbálkozás, aláhúzta a mű didaktikus mivoltát és még szájbarágosábba tette. Teret nyújtott azonban Homolya Krisztinának egy remek színészi alakításhoz – Eszter monológja egy erős és szép színázi pillanata az előadásnak.

Ezután a produkció után drasztikus hangulatváltás következett: Lüszisztraté, ahogyan a füleki Apropó elmeséli. Arisztofanész aligha ismert volna a szövegben saját művére. De ez nem is baj. Olyan hiteles és felszabadult volt az egész előadás, hogy jól megfért egymás mellett Arisztofanész, a Pitagorasz-tétel, Hufnágel Pista és a Csemadok. Egy nagyon élvezetes diákcsíny kerekedett ki belőle a végére, olyan humoros szöveggel, amelynek hatására én sem tudtam magam visszafogni, és alkalmanként már-már zavaró hangerővel tört belőlem ki a nevetés. Ugyanis a viccek maguk is őszinték voltak, diákokra jellemző humorral- kétértelmű mondatok és színpadi jelenetek, utalások és szóviccek tömkelege zúdult a nézőre, és mégsem hatott egyik sem erőltetetten.
A jelmezek egyszerűek voltak, de jól működtek, a színpadkép látványos volt és univerzálisan használható. A szöveg szókimondó, pikáns voltát stilizálva ugyan, de erősen kiemelték a felhasznált rekvizitumok. Egyrészt a párnák sokoldalú és ügyes használata, másrészt a gyertya, amelyre innentől nem tudok nem fallikus szimbólumként tekinteni. Nagyon bevállalós és beszédes volt a színpadi mozgás is. Éppen olyan előadást sikerült vele csinálni, amit a szereplő és a nézőtéren ülő diákok is nagyon tudnak szeretni. És ha néha egy-egy tanítónéni felháborodva elsápad, az talán még szórakoztatóbbá teszi…

Délután is maradtunk a komédiák világában, a Nánai Színjátszócsoport A látnok (Sverák- Smoljak) c. előadása következett. Ez azonban egy egészen más jellegű humor volt – hozzám nagyon közel álló cseh humor, amelyet nagyon szépenn kiemelt a szenvtelen színészi játék. Végigkuncogtuk az előadást, de keserédes nevetés ez, a Kaszás utolsó mondatai ébresztik rá a nézőt a tragédiák súlyára, amellyel viccelődött a szöveg. Örültem, hogy ez a színházi stílus elkerült a Jókai Napokra. Remélem a zsűri kritikájának segítségével tudnak majd az apróságokon javítani, és több figyelmet szentelnek a kosztümöknek és a színpadképnek, ezzel még jobbá téve az előadásukat.

A Sycorax színjátszócsoport egy Ahogy tetszik (Shakespeare) feldolgozással készült, Nádasdy Ádám átiratára alapozva. Ez a mű kellőképpen kusza és sokszálon futó már Shakespreare-nél is. Ha ezt megpróbáljuk úgy elmesélni, hogy minden előzmény csupán visszaemlékezésként jelenik meg, az elég zavaros végeredményt szül, de a dráma ismeretével talán még követhető. Ha megcsavarjuk még egy szerepkettőzéssel is, az már teljesen megtéveszti a nézőt, próbalja keresni a kettőzés magyarázatát, dramaturgiai okát és célját, de csalódnia kell, mert olyat nem talál. Az így született szövegkönyv azonban szinte teljesen követhetetlen – mondom ezt úgy, hogy olvastam is a művet, láttam is több feldolgozásban. A diákok maguk sem biztosak néha, hol is vannak éppen és mi is történik, rengetegszer tekintenek ki a nézőkre. Mi pedig együtt érzünk velük, és sajnáljuk őket, hiszen egy ez egy ígéretes és lelkes csapat, akik évek óta rendszeres résztvevői a Tompa Mihály Országos Szavalóversenynek és a Jókai Napoknak is. Arról nem is beszélve, hogy a csapatban található különlegesen ügyes zenészek számaránya egészen döbbenetes. Számomra az egyik legnagyobb élménye volt a fesztiválnak, milyen tehetséges zenészek voltak ott. A zeneválasztás kissé problematikusabb, nagyon eklektikus és néha pusztán illusztratív funkciót tölt be. Egy kis egységesítés és köveztekezetesebb logikai átgondoltság sokat emelhet a csapat következő produkciójának színvonalán.

A SzondySokk csapatának Bizalom c. produkciója egy nagyon döcögős és szükségtelen expozícióval indult. Utána azonban nagyon aranyos és humoros kis jelenetek füzére kerekedett ki belőle, amelyekben klarinéton szólal meg az iPhone, 4 nyelven beszél a dolgozó apuka, 192cm-vel születik meg a “kis”gyermek… Sok ilyen és ehhez hasonló vicc van az előadásban, amelyek nagyon élvezetéssé teszik azt. A diákok is szemmel láthatóan magukénak érzik, felszabadultan játszanak – néha kicsit túlságosan is. Bizonyos gesztusok túl nagyok, egy kis finomhangolás jót tenne neki. A díszlet és a színpadi kellékek tára nagyon egyszerű és jól működő, a színes kendők azonban alkalmanként feleslegesnek tűnnek, és óvodai fellépéseket idéznek. Összeségében úgy gondolom, ez egy nagyon jó kis gyakorlat volt a csapatnak, hogy összeszokjon, és valami komolyabba vághassa a fejszéjét jövőre.

Este a Kármán József Színház Bingó! (Thremblay: Sógornők alapján) című előadása megmutatta nekünk, milyen veszélyes és visszás dolog a kényszeres és görcsös szórakoztatni akarás. Mindent ennek rendeltek alá, és így a végeredmény egy színészileg eklektikus produkció, amelybe bele van erőszakolva néhány bugyirózsaszín fényben elénekelt dal. Emellett ott vannak a nézőt teljességgel összezavaró elemek – a női szerepek egy részét férfiak játszák, ami egyrészt behoz egy következő színészi stílust, másrészt dramaturgiailag teljesen megmagyarázhatatlan, a jelentése rejtély marad.Problematikus a díszlet is. Az előadáshoz egyáltalán nem illő szimbolikát hordozó, kereszt alakú gerendázat, amely a szövegnek is ellentmond (hiszen elhangzik hogy egy társasház sokadik emeletén található lakás a helyszín) a legproblematikusabb eleme. De vannak itt olyan zavaró apróságok is, mint amikor megfőzött leves kerül elő a konyhaszekrény egyik polcából, vagy a tény, hogy el kellene hinnünk, hogy a színpadon látható 3 cipősdobozban egymillió bélyeg és ahhoz tartozó füzet található. Hiányzott az előadásból a koncepció és az egység – színészileg eklektikus, a darab moralizálása abban a vásári komédiára emlékeztető közegben hiteltelen. Mindent alárendel a szórakoztatásnak, ez pedig csúnyán visszaüt, és a végeredmény se nem szórakoztat, se nem gondolkodtat el. Legfeljebb azon, hogy a csudába írjam én ezt meg.

Az utolsó nap Dunaszerdahelyé volt. Elsőként a NovusOrtus diákszínpad Állati Színház avagy Színészfarm c. előadását tekinthettük meg, amely Orwell Állatfarmjának motívumaira épült. A szövegkönyv helyenként improvizátnak hat, nem irodalmi, mint az alapmű. Másrészt a hatalom-analógia nehezen alkalmazható ilyen helyzetben, hiszen a színház nem egy demokratikus intézmény, legalábbis a munkafolyamaton belül nem az. Nagyon elszomorít a gondolat, hogy ezek a “színészpalánták” ilyen romlottnak és szélsőségesen sötétnek látják a színházi világot. Meg kell vallanom, én két és fél éves korom óta járok rendszeresen színházba, sok időt töltöttem kulisszák mögött, és az ott szerzett tapasztalataim alapján hiteltelennek tűnik nekem az előadás moralizálása. Remélem a diákok folytatják a munkát, és ha közelebbről megismerik a színházat mint olyat, akkor megváltozik kicsit a véleményük.

A Fóusz Diákszínpad előadása, a Kata, a makrancos egy érdekes olvasata Shakespeare Makrancos hölgyének. Próbálja átültetni egy középiskolai közegbe és igyekszik a diákok problémáival foglalkozni. Ez alapvetően egy dícséretes ötlet, amely közel tudja hozni a színházat a fiatalokhoz és meg tudja őket szólítani. És néha meg tudja – gondolok itt a Nutella központi szerepére és romantikus mivoltára. Sok esetben viszont egyértelmű, hogy nem fiatalok játszanak, fiatalokról, fiataloknak, hanem egy felnőtt szemén keresztül mutatnak meg minket magunknak. Túlmagyaráz, szájbarág és alkalmanként egyszerűen csak nem igaz a valóságban (mint például az, hogy az egyedül hagyott diáklányok pezsgővel buliznának) – egyszóval “tanítónéni-szagú”. Úgy gondolom, ha több teret kap a csapat, hogy beleszólhasson a munkafolyamatba, az sokat segíthet, hogy hitelesebb színázat alkothassanak. Ha ők is élvezik és elhiszik amit játszanak, akkor minket is könyebben meggyőznek az igazukról – legyen az bármi.

A fesztivál kiemelkedő élménye volt nekem Soóky László két darabjának a bemutatása, a hely és időhiányra való tekintettel erre nem térnék ki, de mindenképpen javaslom mindenkinek, aki még mindig itt van, és a hatodik oldalát is elolvassa az írásomnak, hogy menjen el megnézni az előadásokat ha lehetősége nyílik rá. Nagy eséllyel találkozhat velem is a nézőtéren.

Utolsó este fogadást tartottak, amelynek hangjai még éjjel kettőkor is hallhatóak voltak a városban, majd másnap a kicsit álmos zsűri kiosztotta a díjakat a kicsit álmos résztvevőknek, majd elköszöntünk. Jövőre ugyanitt!

Hizsnyan Júlia

Egyszer volt egy 55. Jókai Napok…

Híres, történelmi városunkban, Komáromban idén is  – immáron 55. alkalommal – megrendezésre került a Jókai Napok, az amatőr színjátszók országos fesztiválja. Visszarévedve a múltba lelki szemeink előtt láthatjuk, hogy volt idő, mikor még nagyon sokan jártak erre a fesztiválra, olykor megtörtént, hogy kevesebben, idén azonban 11 versenyelőadást láthattunk, hallhattunk, s ez a szám, több mint remek. Nagyon fontosnak tartom elmondani, amit talán már számtalanszor hallhattunk, hogy mennyire fontosak az ilyen fesztiválok. Az én korosztályomat (a 90-es években született generációt) tekintve különösen, hiszen közelebb hozza a színházat számunkra, művészetre nevel, a művészet meg ugyebár tanít, és katarzist vált ki… Jobbik esetben.

A 2018. június 12-től 17-ig tartó fesztiválon az első versenyelőadás Csehov Leánykérés című tréfája volt a kassai Pinceszínpad előadásában, Havasi Péter rendezésében. Nyitóelőadásként jó lett volna egy kis komédiát látni a színpadon, hogy egy leánykérés milyen félreértésekbe, perpatvarokba torkolhat, kinek a kutyája jobb a másikénál, hogy ki adja be végül a derekát, de sajnos a komédia enyhén szólva laposra sikeredett, talán szöveggondok, talán a rossz időzítések miatt.

Kiss Péntek József rendezésében, a VISZTA társulat előadásában Moliére Tartuffe című komédiáját láthattuk másodikként. Jó választás abból a szempontból, hogy vezessük be a fiatalokat Moliére világába, de továbbra is ott a kérdés bennem, hogy miért nézzem meg ezt az előadást, ha nem nyújt többet, mint magának a darabnak az ismertetését, legyen az bármelyik fordításban? Miért nem lehet a 120. Tartuffe-öt mondjuk egy új perspektívából megközelíteni? Lehet, hogy az új nem mindig jó, de szerintem érdemes kísérletezni… Nagy Ákos Orgon szerepében nyújtott alakítását azonban semmiképpen nem lehet megkérdőjelezni, több volt, mint remek.

A GIMISz színjátszói Bajkai Csengel Mónika rendezésében bemutatták, hogy milyen is az ember, hogyan fejlődött, mivé vált. Ecce homo című előadásuk Weöres Sándor versei nyomán készült, és a végeredmény egy energikus, szép Rorschach- tábla lett, zseniális színészi alakításokkal.

 

Ritkábban látunk Jókai Napokon musical előadást fiatal színjátszóktól, hiszen az előadást meghatározó probléma, hogy vannak- e elég érett hangok a csoportban, hogy egy musicalt „elvigyenek a hátukon”. A KGSzT csapatában vannak is, meg nem is… A Volt egyszer egy popfesztivál című musicalt láthattuk tőlük, Bodon Andrea rendezésében. Egy fiatalokat megszólító történetet nagyszerűnek mondható zenékkel, de nem lehet elsiklani afelett, hogy az előadás izzadságszagúra sikeredett, és nem mindig tudtam ezek miatt beleélni magamat a látottakba.

 

Van egy érzés, amikor már a második percben katarzis élményed van a látvány és a zene hatásától, és csak tátott szájjal “ráfekszel” az előadás energiafolyamára, a térdedet csapkodod a nevetéstől, és amikor kijössz, azt érzed, hogy még százszor meg akarod nézni az előadást, sőt, játszani is akarsz benne. Az idei  fesztivál győztes előadása ilyen élmény volt. Arisztophanész Lüszisztraté című színjátékát adta elő az Apropó Kisszínpad Fülekről, Szvorák Zsuzsa (aki egyébként egy idős a Jókai Napokkal) rendezésében. Sajátos stílusban átírt produkció volt, tele poénnal, energiával A közönség reakciója – az állótaps megérdemelt volt

 

A hatodik versenyelőadás Svěrák- Smoljak  A Látnok című színművéből készült, a Nánai Színjátszócsoport előadásában, Lengyelfalusi Juhász Mária rendezésében. Nagyokat tudtunk nevetni ezen az előadáson, legalábbis én, hiszen ez a fajta humor nagyon közel áll hozzám, valamint „halálközeli élményben” is volt részem. Összeszedett, jó előadást láthattunk.

Szeretem Shakespearet, ezért öröm volt, mikor Shakespeare komédiáját, az Ahogy tetszik című darabot láthattam a Sycorax Diákszínpad előadásába ( rendezte : Pekárovics Marianna). Egy olyan helyre vezettek volna el minket a játszók, a rendezővel együtt, ahol mi nézők jól érezzük magunkat, jól szórakozunk, és el is gondolkodunk az életünkön. Sajnos ez nem teljesen sikerült, mert a komédia része laposra sikeredett… Néhol még én éreztem kínosan magamat, nem hogy a színjátszók, pedig az előadáson látszódott az igyekezet.

Hatalmas színházi élményben volt része annak, aki láthatta N. Tóth Anikó és a SondySokk csoport által létrehozott Bizalom című előadását, melyek etűdgyöngyözetek voltak emberi kapcsolatokra. Rendezte: Köteles Judit és N. Tóth Anikó.  A produkció zenei világa összefogta, és átvezette az etűdöket, a színjátszók átélése, a történetek úgy ragadták magával a nézőt, mint tornádó a teheneket (saját hasonlat). Egyszerre tudtunk nevetni és elgondolkodni saját életünkön…

Mikor nem jut eszedbe, hogy milyen előadás is fog következni a már régimotorosnak nevezhető Kármán József Színháztól, eszedbe jut, hogy: Bingó! Jön a Bingó című komédia  Michael Tremblay Sógornők című drámája nyomán, Máthé Krisztián rendezésében. Volt, amikor dőltem a nevetéstől, mint a nyírfa a favágó elől, és volt amikor megrökönyödve halgattam a mai világunkat súlyosan érintő kérdéseket, és személyes tragédiákat, de volt olyan rész is, ahol – komolyan mondom – elaludtam a székben, és arra keltem, hogy a jegyzetfüzet csúszik ki a kezemből. Mégis úgy érzem, jó előadás volt, mindenki vitt belőle haza valamit, a trágárságon kívül is.

A fesztiválhangulat a tetőfokára a RÉV- ben, a fesztiválklubban hágott, ahol annak ellenére, hogy a napok előrehaladtával egyre többen és egyre „jobban“ voltunk, mindenki megbeszélhette, amit látott, kifújta a gőzt, finom babgulyás, meg persze egy korsó sör mellett cseverészett világmegváltó dolgokról.

Szombat reggelre, ugyan nem virradóra,  de jött egy… Micsoda?! Orwell?! Az Állatfarm című, “mindenkiismeri” mű által inspirálódott előadást láthattunk a NOVUS ORTUS Diákszínpad előadásában, Takács Tímea rendezésében. Nagyon szeretem Orwellt, hiszen súlyos mondanivalója egyre jobban érvényes korunkra, ezért vártam, hogy valami egetrengető előadás lesz. Az égrengés elmaradt, és Orwell… is… Az előadás csak felszínesen súrolta az Állatfarmot, talán ha nincs a cím, rá sem jövünk, hogy honnan ,,inspirálódtak”. Szomorú, hogy van egy rendkívül tehetséges csapat, de csak ilyen előadásokra futja…

És(éssel nem kezdünk mondatot) végül az utolsó versenyelőadás a Kata, a makrancos című Shakespeare adaptáció volt a Fókusz Diákszínpad előadásában, Jarábik Gabriella és Kuklis Katalin rendezésében. Egy nagyszerű záróelőadást láthattunk tele Nutellával, és nagyon erős jelenetekkel. Ötletek híján bizonyára nem volt a csoport, hiszen nagyon érdekes megoldásokat találtak a mai fiatalság tragikomikus világának bemutasára.

Papa különböző hangszereken hegedül

A versenyelőadásokon kívül persze láthattunk, élvezhettünk más, vendégelőadásokat is. Az ÉS?! színház előadását – Soóky László: Az önmagát mosdató szerecsen című komédiáját, mely során egy másodfokú nosztalgikus élmény fogott el, köszönhetően Szabó Csilla rendezésének valamint a színjátszók játékának. A Nézőművészeti Kft előadásán mi nézők fókahangokat hallattunk, hiszen fuldokoltunk a nevetéstől. Soóky László Papa különböző hangszereken hegedül című művét Lajos András adta elő zsenialitást megközelítő módon, hiszen bebizonyította, hogy egyedül el tud játszani egy egész zenekart, és bármin tud hegedülni. Persze a majdnem tökéletes előadáshoz kellett egy rendkívüli rendező: Keszég László és egy dramaturg: Varga Emese.

Összefoglalva a fesztivált: egy elképesztően tanulságos és szórakoztató, valamint nagyon fontos eseményen vehettünk részt. Köszönet mind a szervezőknek, mind a fellépőknek, hogy képességeikhez mérten emelték a fesztivál színvonalát; és joggal mondhatom, hogy tűkön ülve várjuk az 56. Jókai Napokat, remélhetőleg még több versenyzővel, még több élménnyel.

Kantár Máté

 

 

A Jókai Napok egy újonc szemével

Ha két szó: június és Komárom összekapcsolódik, az csak egyet jelenthet: Jókai Napok. A fesztivál, amelynek színházi körökben szinte már misztikus jelentése van. Számomra is sokat sejtető volt, de egészen az idei fesztiválig, fogalmam sem volt a valódi, mögöttes tartalmáról.

Az egész meglehetősen különös módon kezdődött. A fesztivál kezdetének előestéjén még mit sem sejtettem arról, mi vár rám az elkövetkezendő napokban, a betöltött szerepemről pláne. Aztán egyszercsak Bárány János, a Visszhang főszerkesztője felkeresett, hogy szüksége lenne még egy emberre a szerkesztőségben. Mindössze annyit mondott, hogy megbeszélte az iskolaigazgatóval, és hogy kedden négykor várnak a Tiszti pavilonban. Akkor még nem fogtam fel egészen, ez mit jelent, de éreztem, most valami rendkívüli történik velem.

Így csöppentem bele mindennek a közepébe. Az első napon megjelentem a megbeszélt hely és idő szerint, és személyesen is megismerkedtem Jánossal és a többi szerkesztővel (akik között egyébként meglepően sok ismerős arcot fedeztem fel), valamint a helyszínnel, amely 6 napon keresztül adott otthont a napilap szorgos szerkesztőinek. Ahogy kiléptem a Tiszti erkélyére, és nekidőlve a korlátnak letekintettem a Klapka tér nyüzsgő forgatagára, arra gondoltam, ennél ideálisabb helyet keresve sem találhattak az írásra.

Nem sokáig bámészkodhattam, mert hamarosan kezdetét vette a megnyitó, majd az első versenyelőadás. Nemcsak a Jókai Napok, de a munkánk is elkezdődött. Már kedden buzgón készítettük a jegyzeteket, faggattuk a nézőket és a zsűrit is.

A fesztivált a kassai Pinceszínpad kezdte Csehov Leánykérés című művének feldolgozásával. Noha az elején nem kötött le túlzottan, és beletelt kis időbe, míg ráhangolódtam, élveztem az előadást. Jókat nevettem a poénokon, és megállapítottam, hogy igazán tehetséges, ígéretes fiatal színészeket látok a színpadon. Az édesapát alakító színész viszont nem kötött le túlzottan. Unottnak tűnt, így én is unatkoztam, amikor ő beszélt. Ötletesnek tartottam azonban, hogy a szereplők fejében zajló gondolatokat hangfelvételről halljuk, így jól meg tudtuk különböztetni a valóban elhagnzott beszédtől. Összességében kellemes, szórakoztató előadás volt, kezdésre épp ideális.

A VISZTA Tartuffe-előadása után ellentétes érzések kavarogtak bennem. Az alapkoncepció               – a modernizálás – tetszett, hisz mindig jó, ha a fiatalokkal a saját nyelvükön akarjuk megszerettetni a kötelezőt. Csakhogy nem mindenhol sikerült ezt jól megoldani – ez különben jellemző volt az egész darabra. Például az a jelenet, mikor Orgon – hangsúlyozva jelentőségét – egy frappáns zenére vonult be, szuper ötlet; a baj csak az, hogy az a zene valahogy mégsem volt olyan frappáns, nem tett hozzá Orgon karakteréhez. A másik, ami nagyon zavart – hol a vége? Az eredeti darab happy enddel végződik, és minden a helyére kerül. Az iparisták változatában megállunk a tetőpontnál, és nem varrjuk el a szálakat, ami bennem komoly hiányérzetet keltett. Maga a szöveg viszont igazán klassz volt, néha önkéntelenül is felnevettem rajta. Kár, hogy a legtöbb diák nem tudta jól elmondani. Voltak köztük olyanok, akiknek nemcsak a játéka nem tetszett, de beszédtechnikai problémákkal küzdöttek. Akadtak páran, akik rendelkeztek színészi képességgel, csak éppen egy nyers, kezdetleges formában nyilvánult meg. Az egyértelmű tehetség köztük Orgon alakítója volt. A legjobb férfi főszereplőnek járó díj nem is kerülhetett volna jobb helyre.

Kíváncsi voltam, az iparisok után mit nyújt a másik komáromi csapat, annál is inkább, mivel én a GIMISZ Ecce Homo című előadását már láttam egyszer Rimaszombaton, a Tompa Mihály versenyen. A rimaszombati verzió csonka, lerövidített változata volt a mostani előadásnak; őszintén szólva nem hittem volna, hogy abból az összeállításból ennyi mindent ki lehet hozni. De nekik sikerült. Konkrét történet nem igazán volt, helyette különböző irodalmi műveket használtak fel, hogy bemutassák egy ember életében a legmeghatározóbb, leginkább befolyásoló élethelyzeteket; mindezt pedig Weöres Sándor hangulatos, ritmusos versei kísérték, ami kitűnő választás volt. A kedvenc részem Az ember tragédiájából kiemelt jelenet volt. Az első emberpárt alakító színészpáros elképesztő koreográfiát mutatott be, szinte már akrobatikus mozdulatokkal. Míg a többiek szavaltak, közben csak őket tudtam figyelni, a mozgásukat, az arcukat, és hogy micsoda vibrálás, micsoda energia rezeg köztük. Egyedül az nem tetszett, hogy a jelenetek között nem volt semmiféle átmenet: egyik pillanatban még a Szentivánéji szerelmi kalamajkájának vagyunk tanúi, majd hirtelen a Barabbás drámájában találjuk magunkat. Tehát hiányzott a dramaturgiai ív. Mindenesetre egy különleges előadást láthattunk, úgy érzem, több lettem azzal, hogy megnéztem.

Művészi élmények szempontjából a csütörtököt tartom a Jókai Napok csúcspontjának, hisz aznap láttuk a legtöbb és legszínvonalasabb előadást. A kassai KGSzT Diákszínpad indította a napot a Volt egyszer egy popfesztivál című musicaljével. Tetszett, ahogy feldolgozták a drogfüggőség és a vele járó veszélyek témáját, ráadásul megemlítettek számos egyéb 21. századi problémát is: a rasszizmust, a családon belüli erőszakot, sőt a migrációt is. Ez így rendben is lenne, azonban ha már egyszer felvetünk egy komolyabb témát, azt illik rendesen kifejteni, nemcsak a felszínen kapirgálni. 40 perc nem elég arra, hogy ilyen fajsúlyú dolgokat alaposan boncolgassunk. Ezért lett volna jobb, ha megelégednek a drogtémával, hisz a kevesebb néha több. Furán hatott az is, hogy megszakítva a sztorit a színészek időnként megálltak egy helyben, és elmondtak pár számadatot a drogokkal kapcsolatban. Gondolom, ezek a megszakítások a riport részei akartak lenni, de akkor már érdemesebb egy színészt kijelölni riporternek, aki egyedül elmondja az összes lexikális adatot. A zenés betéteket ugyanakkor szépen megoldották, a legtöbb szereplő játéka tetszett, sőt Eszter tragédiája olyan erősen megérintett, hogy könnyekig hatódtam. Végeredményben elégedetten keltem fel a székből; érdemes volt megnézni ezt az előadást.

A füleki Apropó Kisszínpad következett a Lüszisztratéval. Mit is mondjak? Csodásak voltak; látszott a színeszeken, hogy élvezik a játékot, teljesen beleélték magukat, jól mozogtak, és megvolt köztük az összhang. A témaválasztás mindenképp dicséri a rendezőt, hisz egy szexbojkottról szóló művet nem nehéz megszerettetni a fiatalokkal. Miközben hatalmasakat nevettem a vicceken, az is eszembe jutott, vajon hol szerezték ezeket a gyönyörű kosztümöket, és hogy nekem is kéne olyan. Nem kérdés, hogy megérdemelték a fődíjat.

A csütörtöki nap utolsó előadása a Nánai Színjátszócsoport A látnok című produkciója volt. Továbbra sem vitatom a fülekiek érdemeit, de meg kell mondanom, számomra a nánaiak állnak az első helyen. A 11 csoport közül egyedül ők hozták meg (legalábbis nekem) a katarzis érzését. A halál témája rendkívül érzékeny, és nagyon megosztja az embereket, éppen ezért óvatosan kell hozzá nyúlni. Elkápráztatott, ahogy ez a csapat megragadta a témát. Végre egy olyan halálkaraktert láthattunk, amely nem félelmetes vagy kegyetlen, hanem türelmes, könnyed, szinte már mulatságos. Az egész előadás úgy volt humoros, hogy valahogy mégis meg tudta őrizni a komolyságát, és ráébreszteni bennünket, nézőket arra, hogy előbb-utóbb mindenki meghal – mi is. Ezenkívül remekül megállták a helyüket a történelmi utalások is.

Pénteken a királyhelmeci Sycorax Diákszínpadot láthattuk, akik Shakespeare Ahogy tetszik című drámáját dolgozták fel. Hááát… tény, hogy nem hálás feladat a csütörtöki zseniket túlszárnyalni, de akkor is… Számomra az egész kaotikus volt, nehezen sikerült követnem a cselekményt, amit tovább nehezített az is, hogy több szerepet is kiosztottak egyszerre két színésznek. Például, kábé a darab felénél jöttem rá, hogy egy főszereplő lány van (Rosalinda), csak épp két lány játssza a szerepét. És ha már ardeni erdő, meg párbaj, és esküvő, akkor honnan tudjuk épp hol járunk? Egy idő után megerőltető volt csak a szöveg alapján kikövetkeztetni az aktuális színt. El kell ismerni, a csapatban láttunk jó szavalókat és ügyes zenészeket, de ez önmagában nem mentette mega az előadást.

Rendkívül egyedi és szórakoztató előadást nyújtott az Ipolyságról érkezett SzondySokk nevű csoport, akik egy improvizációs játékokból összeállított darabot adtak elő Bizalom címmel, feldolgozva a bizalom különböző formáit és megnyilvánulásait mindenféle emberi kapcsolatokban. Ötletesek voltak a szituációk, sikerült átadniuk a helyzetek üzenetét, és a játszók véleményét a bizalomról. Változatos, dinamikus játéknak lehettünk tanúi, tele fergeteges poénokkal. A fiatalok nagyon őszintén játszottak, látszott, hogy élvezik a játékot. Ha egy szóval kéne őket jellemeznem (na jó, kettővel), azt mondanám: végtelenül szeretnivalóak.

Elmondható, hogy ez a fesztivál olyan volt, ahogy egy jó drámában illik: először jön a felvezetés, előbb-utóbb eljutunk a tetőponthoz, majd elérkezik a hanyatlás. A szombat pont megfelelt ez utóbbi követelményeinek. A dunaszerdahelyi Novus Ortus Diákszínpad Orwell Állatfarmját dolgozta fel, átültetve színházi közegbe. Ez jó ötlet volt, hisz itt is remekül meg tudták jeleníteni Orwell „egyenlő hierarchiáját“, de a mozgás és a szöveg olyan suta és szimpla volt,hogy egyszerűen nem tudta közvetíteni a mögöttes tartalmat. Igaz, volt egypár ügyes színész, és az utolsó jelenet már majdnem tetszett, mégis az előadásról leginkább egy maradt meg, mégpedig, hogy alig vártam, hogy vége legyen.

A fesztivál legutolsó darabját a szintén dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpad mutatta be. Ők Shakespeare A makrancos hölgy című művét helyezték át 21. századi közegbe, így lett a darabjuk címe Kata, a makrancos. Ez az előadás alapvetően tetszett, lekötött, megnevettetett; mégis azt kell mondanom, nem vesztettem volna semmit azzal, ha nem nézem meg. Próbáltak néhány, a fiatalokat érintő problémát boncolgatni, de nem voltak túl mélyrehatóak, inkább csak a felszínen kapirgáltak. Leginkább a semmitmondó amerikai tinifilmekhez hasonlítanám, amik ugyan pihentetőek és szórakoztatóak tudnak lenni, de nem mutatnak semmi újat és fontosat.

A fentiekből jól kivehető, hogy ezen a héten nem volt megállás. Előadások és szakmai kiértékelések végeláthatatlan sora indult el: a versenyzők játszottak, szavaltak, énekeltek, a zsűri ítélt és tanácsokat adott – a visszhangos pedig mindezt leírta, méghozzá töretlen lelkesedéssel és csillapíthatatlan kíváncsisággal. Utóbbira főként nekem volt szükségem, hisz én feleltem az újságban megjelent interjúkért. Minden egyes darab után némi izgalommal somfordáltam be a színfalak mögé, hogy elcsípjek valakit az éppen aktuális színjátszócsoportból. Aggódtam kicsit, hogy egyáltalán megtalálom-e őket, akarnak-e nyilatkozni, és vajon jó interjúalanyok lesznek-e. De szerencsém volt, mindegyikük készséggel vállalta a velem való beszélgetést, sőt, rengeteg meglepő és érdekes válasz született. A kedvenc interjúm talán az volt, amelyet Khéli Bálinttal, a Nánai Színjátszócsoport tagjával készítettem; de emlékezetes volt a SzondySokkal vagy épp a gimiszes Csóka Dáviddal való beszélgetés is. Azonban az összes interjúalanyomban volt valami közös: lerítt róluk, hogy imádják a csoportukat, a színjátszást és hogy boldogok, amiért itt lehettek a Jókai Napokon. Őszinteségük annál is egyértelműbb volt, mivel mindenkit közvetlenül az előadás után, még a megkönnybebbülés okozta eufóriában kaptam el, ilyenkor pedig az embernek nem is jut eszébe más válasz, csak ami az igazság. És hát a szemek csillogása sem hazudik soha…

Ezek a beszélgetések átlagosan csak öt percig tartottak, utána – ahogy minden szerkesztő – én is rohantam vissza a Tiszti pavilonba, hogy laptop elé pattanjak, és leírjam mindazt, amit felvettem. Volt egyfajta varázsa ennek az 1-2 órának. Mindenki a munkájára koncentrált; nem hallottunk mást, csupán a billentyűzet kattogását, egy-egy elejtett kérdést a helyesírással kapcsolatban vagy megjegyzést az előbb látott előadásról. Ha szünetet akartunk tartani, csak ki kellett lépnünk az erkélyre, hogy az idilli környezetben megihassuk a többedik kávénkat, esetleg elszívjunk egy szál cigit (de ez titok).

Persze nem akarok álszent lenni, a Jókai Napokkor nemcsak a megfeszített munkából jutott ki bőven, hanem a felhőtlen szórakozásból is. A fesztivál számos lehetőséget kínált a kikapcsolódásra, kezdve a komolyabb Múzeumi Szalontól a fiatalos Slam Poetryn át egészen Lajos András egyszemélyes előadásáig – Soóky László Papa különböző hangszereken hegedül című monodrámáját adta elő – amely, mondanom sem kell, nevetés volt hasfájásig.Sokan megörültek a Nézőművészeti Főiskola A fajok eredete című produkciójának, de kellemes élmény volt az őrsujfalusi ÉS!? Színház által előadott Az önmagát mosdató szerecsen című Soóky-darab is.

Különösen szívesen emlékszem vissza a vacsorákra is. Minden este néhány szerkesztővel együtt kényelmesen elsétáltunk a Panorámáig, majd ráérősen, a sok írás után elfáradva ettünk, közben pedig magasröptű beszélgetéseket folytattunk az aznapi előadásokról és a színház fontosságáról, vagy épp hangosan nevettünk egymás viccein.

Természetesen a fesztiválklubról sem feledkezhetünk meg. Esténként a RÉV fokozatosan megtelt fesztiválozókkal, és ismeretségkötések színterévé vált. Mi magunk is összebarátkoztunk pár jófej, aranyos fiatal színjátszóval. Az utolsó nap szomorúan búcsúztunk tőlük, de megbeszéltük, hogy legkésőbb a jövő évi fesztiválon ismét találkozunk. Sajnos csak reménykedni tudunk, hogy ez egy olyan találkozás lesz, amire valóban sort kerítünk, és nemcsak beszélünk róla.

Sokkal gyorsabban, mint gondoltuk vagy szerettük volna, eljött az, amit egy kicsit mindenki várt is meg nem is. Minden jelentős esemény lezárását áthatja az ünnepélyesség, nem volt ez másképp a fesztivál eredményhirdetésével sem. Minden kéz összeszorult, minden szem szorosan szegeződött a színpadra, minden versenyzőt áthatott a reménykedés és az izgalom, hogy őket vajon mikor hívják ki. Ahogy szép sorban osztogatták ki a jutalmakat, elégedetten bólintottam. Bizonyára nem volt egyszerű a zsűrinek meghozni ezeket a döntéseket, de kétségkívül jó munkát végeztek. Minden díj a megfelelő helyre került. Ezek után már nem maradt más hátra, mint hogy még egyszer, utoljára megtapsoljuk a nyerteseket és egymást, és hogy mindenki elinduljon hazafelé – egyesek szinte az ország másik felébe, mások csak a szomszédba.

Hát, ezek voltak a Jókai Napok. Nem is tudom, mi fogott meg benne igazán. A művészi közeg, ahol ennyi tehetséget láthattam egy helyen; a megszerzett szakmai tapasztalat; a megannyi új élmény, amelyet a színpadon keresztül és a „való életben“ is átélhettem; a rengeteg barátságos, jó ember, akiket megismerhettem; vagy mindez így együtt? Mi is a Jókai Napoknak a titka? Mitől olyan különleges, miért járnak ide vissza oly sokan hosszú éveken át? Nem is tudnám pontosan megfogalmazni. Egyszerűen jó itt, és kész.

Más már nem maradt hátra, csak hogy köszönetet mondjak, amiért részese lehettem ennek a páratlan és csodálatos hétnek. Isten hozzádot nem mondok senkinek, hiszen… jövőre újból találkozunk.

 

Finta Viktória

 

Évadzáró a Komáromi Jókai Színházban

Évadzáró társulati ülést tartott a Komáromi Jókai Színház 2018. június 22-én a Vasmacska Stúdiószínpadon. Tóth Tibor, a színház igazgatója, előbb értékelte a 2017/2018-as színházi évadot, melyben négy új felnőtt és egy gyermekelőadás készült, valamint számos vendégprodukciót láthattak a színház nézői.

A megalakulásának 65. évfordulóját ünneplő színház ebben a színházi szezonban 160 saját előadást tartott, s 53 846 néző látogatott el előadásaira. Ebből 96 előadás volt Komáromban és 64 alkalommal játszott székhelyén kívül a színház. A statisztika növekvő tendenciát mutat, hiszen az előző évadokban 136, illetve 142 előadással zárult az évados mérleg.

Az évad értékelése után a direktor vázlatosan ismertette a következő évad bemutatóit: egy Mátyás királyról szóló meseelőadással indul az évad (rendező Szabó Attila), majd Leopold Lahola Napfoltok című kamaraelőadását viszi színre a friss diplomás Réld Károly a pozsonyi Színművészeti Főiskola növendékeivel. Ezután két nagyszínpadi zenés produkció következik, Méhes László a legendás Presser musicalt, a Padlást állítja színre, Rusznyák Gábor pedig Kander-Ebb Kabaré című musicalét rendezi a komáromi színházban. A következő évben is visszatér rendezőként Hargitai Iván, a Teljesen idegenek című olasz film színpadi adaptációjának rendezőjeként. Az évad utolsó saját bemutatója Molnár Ferenc Üvegcipő című színműve, rendezője Bagó Bertalan.

Az évadzáró második felében a társulat megszavazta az évad legjobb színészi alakítását, s az évad legjobb színházi dolgozóját. A Ferenczy Anna-díjat ezúttal Szabó Viktor kapta, a “színházi robotoló” díját pedig Kiss Mónika, kellékesnek ítélték oda a színház alkalmazottai. Az évadban legtöbbet játszó színészt – Bernáth Tamást, színésznőt – Holocsy Krisztinát is kitünette a színház vezetősége a Színészrobot-díjjal.

A színház igazgatója zárásként megköszönte Németh István munkáját, aki harminc év után, évad végével nyugdíjba vonul a társulatból.

A hivatalos évadzáró ellenére a színházi munka még nem ér rögtön véget, hiszen vasárnap Rimaszombatban, hétfőn június 25-én pedig a kisvárdai Magyar Színházak Fesztiválján szerepel a társulat A félkegyelmű című előadással.

 

 

A 43. Duna Menti Tavasz díjazottai

Dusza István díj (a DMT életműdíja):

In Memoriam 2018 – Tilajčík Imit, a szlovákiai magyarság kulturális felemelkedése érdekében a Duna Menti Tavaszon végzett kiemelkedő munkája elismeréseként Dusza István díjban részesítik a rendezők.

BÁBOSOK

EZÜSTSÁVOS MINŐSÍTÉS:

• a Dunaszerdahelyi Vámbéry Ármin Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola Virgoncok Bábcsoportjának A kiskondás előadásáért, rendezte: Csiffári Renáta

• a Felsővámosi Magyar Tannyelvű Alapiskola Tikiriki Bábcsoportjának a Tikirikitakarak előadásáért, rendezte: Nagy Böbe

• a Komáromi Eötvös Utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola Tekergők Bábcsoportjának A didergő király előadásáért, rendezte: Izsák Katalin és Tóth Tibor

• a Gútai II. Rákóczi Ferenc Magyar Tannyelvű Alapiskola Mazsola Bábcsoportjának Az aranytulipán előadásáért, rendezte: Mahor Katalin

ARANYSÁVOS MINŐSÍTÉS:

• az Ógyallai Speciális Alapiskola Fityfiritty Bábcsoportjának A tréfás farkas előadásáért, rendezte: Bencsics Varga Mária

• a Szenci Szenczi Molnár Albert Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola Szenci Tátika Bábcsoportjának A jószívű madár előadásáért, rendezte: Sándor Erika és Molnár Enikő

• a Gömörfalvai Alapiskola Harkácsi Pimpó Bábcsoportjának a Kukamese előadásáért, rendezte: Dolinsky Irén, Csutor Vezér Zsófia és Vezér Klára

• a Dunaszerdahelyi Csaplár Benedek Városi Művelődési Központ Gézengúzok Bábcsoportjának A rút kiskacsa előadásáért, rendezte: Csörgei Tünde

• a Pozsonyi Duna utcai Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium Iciri-Piciri Bábcsoportjának Az árva tevecsikó előadásáért, rendezte: Farkas Márta

GYÉMÁNTSÁVOS MINŐSÍTÉS:

• a Kisgéresi Alapiskola Mustármag Bábcsoportjának A víz az Úr? előadásáért, rendezte: Blanár Gabriella

• a Feledi Szombathy Viktor Alapiskola Meseláda Bábcsoportjának A szegény ember citerája előadásáért, rendezte: Makó Kovács Erika

• a Galántai Kodály Zoltán Gimnázium Kodály Zoltán Gimnázium Bábcsoportjának az Etüdök előadásáért, rendezte: Mészáros Andrea

GYEREKZSŰRI DÍJA:

• a Kisgéresi Alapiskola Mustármag Bábcsoportjának A víz az Úr? előadásáért, rendezte: Blanár Gabriella

NÉPI SZERKESZTETT JÁTÉKOK

EZÜSTSÁVOS MINŐSÍTÉS:

• a Tornaljai Kazinczy Ferenc Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola Galiba Gyermekcsoportjának a Játék előadásáért, rendezte: Pierzchala Mária, Szászi Edina és Székely Zsuzsa

ARANYSÁVOS MINŐSÍTÉS:

• a Dunaszerdahelyi Művészeti Alapiskola Új Hullám Színjátszó Csoportjának a # Hashtag előadásáért, rendezte: Madocsai Kardos Klaudia és Sziklai “Sziki” Krisztina

• az Ipolysági Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola Búzácska Gyermekcsoportjának az Én elmentem a vásárba előadásáért, rendezte: Jusztin Czaudt Éva

GYEREKZSŰRI DÍJA:

• a Dunaszerdahelyi Művészeti Alapiskola Új Hullám Színjátszó Csoportjának a # Hashtag előadásáért, rendezte: Madocsai Kardos Klaudia és Sziklai “Sziki” Krisztina

SZÍNJÁTSZÓK

BRONZSÁVOS MINŐSÍTÉS:

• a Szenci Szenczi Molnár Albert Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola Szönci Kakaskák Színjátszó Csoportjának A kiskakas gyémánt félkrajcárja előadásáért, rendezte: Nagy Katalin

• a Lévai Juhász Gyula Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola Pitypang Színjátszó Csoportjának A félig megnyúzott bakkecske előadásáért, rendezte: Baran Ivett, Sava Erzsébet és Levák Anikó

• a Nádszegi Alapiskola mellett működő Szabadidőközpont Nádaska Színjátszó Csoportjának a Toldi előadásáért, rendezte: Fülöp Leona

• a Perbetei Magyar Tannyelvű Alapiskola Tündérvirágok Színjátszó Csoportjának A hétfejű sárkány előadásáért, rendezte: Török Sarolta és Pinke Andrea

• a Kassai Márai Sándor Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium és Alapiskola Csiribiri Színjátszó Csoportjának a Lúdas Matyi előadásáért, rendezte: Fedor Erika és Ádám Anikó

• a Nagykaposi Erdélyi János Alapiskola Hajnalka Színjátszó Csoportjának A kőleves előadásáért, rendezte: Szücs Ágnes

• a Bátkai Alapiskola Huncutkák Színjátszó Csoportjának a Mátyás király Gömörben előadásáért, rendezte: Hencz Annamária

EZÜSTSÁVOS MINŐSÍTÉS:

• a Királyhelmeci Speciális Alapiskola Varázskerék Színjátszó Csoportjának A rút kiskacsa előadásáért, rendezte: Szabó Alica, Dakos Szilvia és Pirigyi Mária

• a Tornaljai Kazinczy Ferenc Magyar Tannyelvű Alapiskola Kincskeresők Színjátszó Csoportjának a Mennyi fényes, szép madár! előadásáért, rendezte: Mészáros Piroska és Okos Zsuzsanna

ARANYSÁVOS MINŐSÍTÉS:

• a Hetényi Tarczy Lajos Alapiskola Gólyaláb Színjátszó Csoportjának a Párisz almája előadásáért, rendezte: Romada Rakottyay Katalin és Kotiers Éva

• a Csemadok Füleki Alapszervezete és a Füleki Gimnázium Zsibongó Kisszínpadának az Oda az igazság! előadásáért, rendezte: Szvorák Zsuzsa

GYÉMÁNTSÁVOS MINŐSÍTÉS:

• a Csemadok Vámbéry Ármin Dunaszerdahelyi Városi Szervezete és a Csaplár Benedek Városi Művelődési Központ Fókusz Gyermekszínpadának a Lúdas Matyi előadásáért, rendezte: Jarábik Gabriella és Kuklis Katalin

a zsűri ajánlása alapján részvétel a Fesztiválnyertesek Fesztiválján (Budapest, 2018. november 2-4.): a Csemadok Vámbéry Ármin Dunaszerdahelyi Városi Szervezete és a Csaplár Benedek Városi Művelődési Központ Fókusz Gyermekszínpada

GYEREKZSŰRI DÍJA:

• a Csemadok Füleki Alapszervezete és a Füleki Gimnázium Zsibongó Kisszínpadának az Oda az igazság! előadásáért, rendezte: Szvorák Zsuzsa

A ZSŰRI KÜLÖNDÍJA:

A PEDAGÓGIAI MUNKÁÉRT Szabó Alicának a Királyhelmeci Speciális Alapiskola Varázskerék Színjátszó Csoportja rendezőjének

A PEDAGÓGIAI MUNKÁÉRT Dakos Szilviának a Királyhelmeci Speciális Alapiskola Varázskerék Színjátszó Csoportja rendezőjének

A PEDAGÓGIAI MUNKÁÉRT Pirigyi Máriának a Királyhelmeci Speciális Alapiskola Varázskerék Színjátszó Csoportja rendezőjének

A LÚDAS MATYI SZEREPÉNEK MEGFORMÁLÁSÁÉRT ÉS A ZENEI KÖZREMŰKÖDÉSÉRT Varga Zarándnak a Csemadok Vámbéry Ármin Dunaszerdahelyi Városi Szervezete és a Csaplár Benedek Városi Művelődési Központ Fókusz Gyermekszínpada szereplőjének

A LEGSZELLEMESEBB ELŐADÁSÉRT a Csemadok Füleki Alapszervezete és a Füleki Gimnázium Zsibongó Kisszínpadának az Oda az igazság! előadásáért, rendezte: Szvorák Zsuzsa

• A képzőművészeti kiállítás díjazottjai:

I. kategória 1-4. évfolyam

Kocsis Tamara (Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola, Nagymagyar)
Pipper Sofia (Eötvös Utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola, Komárom)

II. kategória 5-9. évfolyam

Sárközy Ákos (Móra Ferenc Alapiskola, Nemesócsa)
Hubík Bianka (Eötvös Utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola, Komárom)
Gruľo István (Kazinczy Ferenc Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola, Tornalja)
Kozinsky Laura (Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola, Bély)

A Színházi Világnap üzenete – 2018

2018-ban ünnepli a Nemzetközi Színházi Intézet fennállása 70. évfordulóját. Ebből az alkalomból – az eddigi szokásoktól eltérően – öt földrész öt alkotóját kérték fel az idei Színházi Világnapi üzenet megfogalmazására. Az európai üzenetet Simon McBurney írta.

Simon McBurney színész, író, rendező 1983-ben alapította meg Londonban a világhírűvé vált Théâtre de complicitét. „Az angol és a francia színház nagyon nagyszerű és tiszteletre méltó hagyományokkal rendelkezik, de Simon McBurney ennek nem része, mivel saját, egyedi és különleges hagyományát hozta létre” – írta róla Peter Brook.

„Líbia északi vidékén, a kürénei partoktól alig félmérföldnyire van egy hatalmas barlang. Nyolcvan méter széles, húsz méter magas. A helyiek nyelvén Hauh Fteah a neve. Az 1951-ben végzett szénizotópos kormeghatározás szerint legalább százezer éve folyamatos itt az emberi jelenlét. A régészek több használati tárgy mellet egy csontfurulyát is feltártak, amelynek kora negyven- és hetvenezer év közé tehető. Amikor gyerekkoromban ezt meghallottam, megkérdeztem apámtól:

„Ók is ismerték a zenét?”

Mire ő rám mosolygott:

„Mint minden emberi közösség.”

Amerikában született apám őskorkutató volt, ő végezte az első ásatást a kürénei Hauah Fetah-ban. Büszke vagyok rá, hogy én lehetek az idei Színházi Világnap európai képviselője. 1963-ban, amikor az atomháború fenyegetése súlyosan nehezedett a világra, nagy elődöm, Arthur Miller ezt mondta: „Ha olyan korban kényszerülünk írni, amikor a diplomácia és a politika karja ilyen fájdalmasan rövid és erőtlen, a művészet delikát, ám olykor messzebbre érő ölelésére hárul a feladat, hogy az emberi közösséget összetartsa.

A „dráma” szó eredete a görög „dran”, ami annyit jelent: tenni; a „színház” – teátrum – alapja pedig a görög „theatron”, szó szerint: „nézőtér”. Olyan hely, ahol nem egyszerűen csak nézünk, de meglátunk, felfogunk, megértünk dolgokat. Kétezernégyszáz évvel ezelőtt az ifjabb Polükleitosz megtervezte a nagy epidauroszi színházat. Ennek a 14.000 főt befogadó amfiteátrumnak egészen csodálatos az akusztikája. Ha a színpad közepén meggyújtunk egy szál gyufát, a sercenést mind a tizennégyezer néző hallja.

Az ókori görög színházakra jellemző módon, miközben a közönség a színészeket nézte, a tájat is látta a háttérben. Nemcsak különböző terek kapcsolódtak azonnal egybe ezáltal – a nézők közössége, a színház maga és a természetes környezet –, de az idő síkjai is. Miközben a darab elmúlt korok mítoszait keltette életre a jelenben, a néző a színpadon túl azt is láthatta, ami legvégül majd befogadja: Természetet. Az egyik legfontosabb felismerés, amelyet a londoni Globe színház újraépítésének köszönhetünk szintén azt érinti, amit látunk. A fényről van szó: a színpad és a nézőtér egyformán világos. Nézők és játszók látják egymást. Mindvégig. Bármerre pillantunk, mindenütt emberek. És ez megérteti velünk, hogy egy nagy monológ – például Hamleté vagy Macbethé – sosem magányos tépelődés, hanem nyilvános vita. Olyan korban élünk, amikor nehéz tisztán látni. A valótlan állítások nagyobb dózisban áradnak felénk, mint valaha a történelem során vagy a történelem előtti időkben. Bármely „tény” megkérdőjelezhető, és

akármilyen legenda igényt formálhat a figyelmünkre mint „igazság”. Az egyik ilyen valótlan állítás különösképp makacsul támad, és mindenáron igyekszik elválasztani bennünket. Az igazságtól. És egymástól. Nevezetesen az, hogy mind elszigetelten létezünk. Egyik embercsoport és a másik. Férfiak és nők. Ember és természet.

De miközben korunk jellemzője a megosztottság, az óriási mozgások idejét is éljük. Az ember soha a történelem során nem kelt útra ekkora tömegben; sokan menekülnek: gyalog, vagy ha kell úszva. Vándorolnak, költözködnek földgolyó-szerte. És ez még csak a kezdet. Látjuk, mi erre az automatikus válasz: határzárak, falak, kizárás, elkülönítés. Zsarnoki világrendben élünk, ahol a közöny a hivatalos valuta és ahol a reménység csempészett zugáru. Ehhez a zsarnoksághoz pedig hozzátartozik nemcsak a tér, de az idő fölötti ellenőrzés is. Olyan korban élünk, amely lemond a jelenről. Az épp csak elmúltra és a közeljövőre összpontosít. Ez nincs a birtokomban. Azt meg fogom venni. Most, hogy az már az enyém, meg kell szereznem a következő… valamit. A múlt mélysége eltörölve. A jövő következmények nélküli. Sokan mondják, hogy a színház jottányit sem tud és nem fog ezen változtatni. Csakhogy a színház nem fog megszűnni. Mert a színház egy hely, hajlamos vagyok azt mondani: menedék.

Ahol az emberek egybegyűlnek, és azonnal közösséggé formálódnak. Ahogy ez mindig is volt. Minden színház az adott emberi közösség méretével azonos, legyen az ötven vagy tizennégyezer fős, egy nomád szekérkaraván vagy az ókori Athén egyharmada. És mert a színház csakis a jelenben létezhet, ezt a katasztrofális időszemléletet is kikezdi.

A színház tárgya a jelen pillanat. Jelentése pedig az előadó és a közönség közösségi cselekvése révén teremtődik. Nemcsak itt, de most is. Ha nincs a színész cselekvése, a nézők nem tudnak hinni. Ha nincs a közönség hite, az előadás nem teljes. Ugyanabban a pillanatban nevetünk, hatódunk meg, szisszenünk fel, vagy némulunk el a döbbenettől. És abban a pillanatban a drámának köszönhetően fölfedezzük a legmélységesebb igazságot: hogy amiről azt hittük, épp belőlünk fakadóan választ el bennünket – egyéni tudatunk behatároltsága – valójában nem ismer határt. Közös mindannyiunkban.

És nem lehet bennünket megállítani. Minden este újra felbukkanunk. A színészek és a nézők esténként összegyűlnek, és lejátszódik ismét ugyanaz a dráma. Hiszen – amint az író, John Berger mondja-: „A színház természetében mélyen ott rejlik a rituális visszatérés lehetősége”; épp ezért volt mindig is a kisemmizettek művészete – ámde a világ szétesése miatt mindannyian azok vagyunk.

Ahol játszók és nézők egybegyűlnek, ott mindig is újrajátszanak olyan történeteket, amelyeket sehol másutt nem lehet elmesélni. Operaházakban, nagyvárosok színházaiban, a menekülőknek menedéket adó táborokban Líbia északi vidékén, vagy bármerre a világban. És mindig is egybeköt, közösséggé forraszt bennünket ez az újrajátszás. Ha Epidauroszban volnánk, fölnézhetnénk, és látnánk, miként igaz ez a tág horizontra: hogy mindig is része leszünk a természetnek – nem szakadhatunk tőle, ahogyan ettől a bolygótól sem szakadhatunk el.

Ha a Globe színházban volnánk, tapasztalnánk, hogy a személyesnek tűnő kérdések valójában mindannyiunkhoz szólnak. És ha a negyvenezer éves kürénei furulyát tartanánk a kezünkben, megértenénk, hogy a múlt és a jelen itt elválaszthatatlan, és hogy az emberi közösség láncolatát zsarnokok és demagógok sosem törhetik szét.”
Fordította: Upor László

A 17. Kaleidoszkóp Versfesztivál fődíját kapta a Csavar Színház

A Kaleidoszkóp nemzetközi VersFesztivál Közép-Európa legnagyobb pódiumművészeti seregszemléje, amely 1999-ben nyitotta meg kapuit előbb csak a nem hivatásos, később már a professzionális előadók és társulatok előtt is. A páratlan években a hagyományos versmondás kapja a főszerepet, a páros években pedig a versszínházi műfajok mindegyike színpadra kerül. A programsorozat ötletgazdája Lutter Imre fesztiváligazgató, fővédöke – haláláig – Bella István Kossuth-díjas költő volt. Szervezője az Északkelet-magyarországi Regionális Versmondó Egyesület, rendezője  és szakmai koordinátora a Magyar Versmondók Egyesülete.

A Kaleidoszkóp VersFesztivál idén 17. alkalommal került megrendezésre 2017. november 23. és 26. között a Váci Dunakanyar Színházban. A zsűri tagjai között Szűcs Katalin Ágnes Jászai Mari-díjas színikritikus, dramaturg; Kiss László Radnóti- és Csokonai-díjas rendező, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke; Bakos-Kiss Gábor színművész, a Nemzeti Színház tagja; Huzella Péter Kossuth-díjas zeneszerző, előadóművész, a Magyar Versmondók Egyesületének örökös tagja; Kis Domonkos Márk színművész, a Váci Dunakanyar Színház igazgatója; Regős János rendező, a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnöke; Takács Bence Ervin előadóművész, televíziós szakember; Wiegmann Alfréd Radnóti-díjas rendező, televíziós szakember, az Első Magyar Versszínház művészeti vezetője és Lutter Imre fesztiváligazgató foglalt helyet.

Zene, tánc, színház, film, versmondás és interaktív kiállítás is várta a közönséget Vácott. A Magyar Versmondók Egyesülete és a színház két napig parkoltatta a Petőfi Irodalmi Múzeum 200-as Arany-buszát is, amely különleges látványvilággal, életre kelő versek, képek, relikviamásolatok, hang- és filmfelvételek segítségével várta a látogatókat.

Négy nap alatt 172 egyéni előadó, társulat, zenekar és filmes alkotó vonult fel, több ezer néző volt kíváncsi az előadásokra, amelyek közül sok esetben Arany János életműve állt a középpontban.

A fesztivál díjátadójára november 26-án este keült sor, az elismeréseket Lutter Imre fesztiváligazgató és a zsűri tagjai adták át. A 17. Kaleidoszkóp VersFesztivál színházi fődíját  a hetényi Csavar Színház  A nagyidai cigányok című előadása, valamint Olt Tamás Szájon lőtt tigris című egyszemélyes komédiája kapta.

A versfilmek között Molnár Gyöngyi és Zámbori Soma Arany János Híd-avatás című balladájának feldolgozása nyert, a versmondók között Borbély Mihály (Kistarcsa) és Dupák Fanni (Csóka, Szerbia) vehette át a Kaleidoszkóp-díjat, míg a legfiatalabbak között Oláh Péter (Szekszárd) vihette haza a KaleidoszKópé junior díjat.

A fesztiválon Kovács Ákos Kossuth-díjas énekes szubjektív hangvételű előadásban mondta el Arany János balladáit, a Soproni Petőfi Színház Arany Buda halála című zenés, óriásbábos előadását vitte el a fővárosi és Vác-környéki közönségnek, a Fitos Dezső Társulat és a Szentendre Táncegyüttes pedig Irgalom címmel mutatta be jelmezes táncjátékát ifj. Csoóri Sándor zenéjére, Arany János balladáira építve. A Vígszínház művésze, Lázár Balázs Tallián Mariannal közösen idézte Arany János humorát, Bálint András a Radnóti Színházban bemutatott önálló estjének felújított változatával lépett fel.

 

 

Sári bíró a Külhoni Magyar Nemzeti Színházban

2017.november 24-én mutatta be a Külhoni Magyar Nemzeti Színház  Móricz Zsigmond Sári bíró című színművét.

A színház 2016-ban alakult azzal a céllal, hogy a határon túli és anyaországi színészeket közös produkciókba fogja össze. A Kassán bejegyzett társulat a szerencsi Rákóczi-vár színháztermében lelt állandó bemutatóhelyre. Első bemutatójuk Sütő András Advent a Hargitán című színjátékát Rubold Ödön rendezte, Móricz választási vígjátékát pedig Megyeri Zoltán állította színpara.

Az alkotók kiemelték eredeti korából a vígjátékot,  s egy rendszerváltás utáni falusi közegbe helyezték át. A helyhatósági választásoknak görbe tükröt mutató történet,  jelentős aktualitással bír,  hiszen a választási erkölcs Móricz óta mit sem változott. Az előadás díszlettervezője Cselényi Árpád, a jelmezek Kiss Zsuzsanna tervei alapján készültek.

A címszerepben az eredeti szereposztásban Benkő Gézát és Varga Anikót láthatta volna a közönség, további szerepekben pedig: Havasi Péter, Petrik Szilárd, Bodnár Dániel, Germán Lívia Zille, Csokán C. Raul, Bocsárszky Attila, Pólos Árpád, Kövesdi Szabó Mária, Szűcs Éva, Csurulya Csongor Árpád, Erőss Csaba László lépett színpadra.

Az előadás bemutatóját annak ellenére megtartották, hogy a főpróbahét kezdetén, november 19-én tragikus hirtelenséggel elhunyt az előadás főszerepét, a bírót játszó Benkő Géza. Szerepét a kézdivásárhelyi Csurulya Csongor Árpád vette át, s az ő helyére Madarász Máté, a kassai Thália Színház színésze ugrott be.