Lakatos Krisztina: Profán apasirató

Annyi bizonyos, hogy fokozatosan egy impozáns apaalak rajzolódik ki előttünk. Akit megelevenítenek: Papa, vagyis Gál Sándor rendes, református búcsi magyar ember. Aki (tovább)írja: Soóky (született Gál) László. Aki elmeséli: Lajos András (szár-mazását tekintve rendes, református mocsi magyar ember, de erről még lesz szó).

Gál Sándorról és családjáról, Gál Sándor és a pincék kapcsolatáról, a rendes éves alapon füstbe ment disznóvágásokról meg a korról – a hetvenes évekről, a normalizációról – már megtudtunk egyet s mást a tavaly bemutatott Egy disznótor pontos leírásának köszönhetően. Most visszalépünk az időben, nagyjából oda, ahol Soóky László A nagy (cseh)szlovákiai magyar csöndben anno mesélni kezdte ennek a Duna–Vág–Garam közé szorult falusi kisvilágnak és lakóinak a történeteit, még boldogult Benkő Géza hangján. Az elbeszélt időt tekintve ismét a második világháborút követő években vagyunk, megint egy újrakezdésnél, és bár a megidézett figurák epizódjainak hátterében kiolvashatók a történelmi körülmények, a nagy história kisebb hangsúllyal jelenik meg a Papa különböző hangszereken hegedül (Egy – vagy két – lakodalom pontos leírása) címmel a közelmúltban bemutatott mesélőszínházi előadásban, mint az előzményekben. Ez a mikrokozmosz Búcstól Dunamocsig, Szőgyénig vagy ha a szükség úgy hozza, Párkányig terjed; személyes mozzanatok, a helyi közösség eseményei rajzolják meg a határait. Ide még a Jóisten is komaként érkezik, hagyja a világ nagy dolgait, inkább pálinkát iszik, csukát fog, amikor pedig valami emelkedettebbet ambicionál, azt a bizonyos zsoltáréneklő versenyt, az is profán tréfába torkollik. Persze, itt van, megkerülhetetlenül az a vasárnap (egy vasárnap), amelyet Gál Sándor rendes, református búcsi magyar ember a távozásra szemelt ki…

Aki mesél, az a fiú. Amit mesél, az akár egy rögtönzött búcsúztató is lehet, amely a halott apa biografikus bemutatásával indul, aztán Papa és a Jóisten személyes, mélyen emberi kapcsolatának egyszerre humoros és megindítóan lírai felidézésére vált, hogy az elbeszélés újra és újra elkanyarodjon, egyik kitérő hozza a másikat, míg a felfüggesztett szál végül visszahurkolódik önmagába. A nagyon is evilági istenélmény, az Úrral megélt közösség és az isteni terv mellett így bukkan fel Papa nagy gondolata, egy másik közösség, a Búcsi Jazz (ejtsük, ahogy írjuk) megalapítása. Aztán a zenekartól eljutunk a tagok történeteiig, majd a meghatározó műfajig, a magyar falusi lakodalmasig, felbukkannak annak tipikus figurái (profi cigányzenész, botcsinálta parasztzenész, kikapós menyasszony, mit sem sejtő vőlegény, az erény útján éppen megbotló – szigorúan csakis katolikus – pap). Közben a mese Papa újabb és újabb arcát tárja fel előttünk, egy-egy pillanatban szinte már hősi magaslatba emelve az alakját. A Soóky-szöveg ugyanilyen szövevényesen, sokszólamúan, felszárnyalva és alábukva hasznosítja a magyar anekdotikus hagyomány regisztereit: a családi legendárium csiszolgatásától a vándortörténetként újra és újra felbukkanó, újramesélt adomákon át a trufába illő vaskos tréfákig terjed az ív, miközben a kis csöndek, a megtorpanások, az egy-egy pillanatra elkomolyodó hang kerekíti egésszé ezt a történetfüzért. Amelyben ott van a gyász, a veszteség, de összességében felülírja a maga teljességében megélt élet öröme.

Lajos András a Disznótorban gumicsizmában, monterkában lépett elénk az elbeszélő (fiú) szerepében. Most, másodjára vidéki bonvivánokéra hajazó, csillogó fehér öltönyben érkezik – talán részben ezáltal indul az előadás némiképpen nagyobb távolságból, a honnan is? bizonytalanságából a néző felé. Közben meg gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy a Papa különböző hangszereken hegedül a Miskolci Nemzeti Színház fiatal művésze számára is saját gyerek. Ad egyfajta kiegészítő játékosságot a történetnek, ahogy a mesélő egy-egy replika erejéig Lajos András mocsi kurátor vagy Lajos Géza mocsi presbiter bőrébe bújik (lehet, hogy mások is felbukkannak a rokonok, felmenők közül a dunamocsi református gyülekezet vezetői között). De túl a személyes, privát áthallásokon: az is tétje az előadásnak, miként lehet az egyszer már megtalált formát, a Disznótorban megmutatott színészi kvalitásokat a puszta ismétlést kikerülve legalább részben áthangolni. A Dialóg nonprofit szervezet mesélőszínház-csináló csapatához ezúttal rendező is csatlakozott, Keszég László pedig minden járulékos eszközt, kelléket kiiktatott a produkcióból, pusztán a legszükségesebb néhány hangszert, illetve hangszerként használt tárgyat hagyta meg Lajos Andrásnak. Innen csak rajta múlik, hogy a bő egyórás előadásban, az embert próbáló tempóban hogyan képes elképesztően gyors, pontos váltásokkal figurák tucatjait megszólaltatni, a látszólagos szikár eszköztelenséget színekkel, ízekkel megtölteni. Kifejezetten izgalmas, szerethető metszete a produkciónak, ahogy az elbeszélt történetet átszövi a zene: a „dalos betétek” olykor kissé művien szólalnak meg, de például a kalimbaszóra érkező Jóisten vagy az egyetlen E-húron megtanult első nóta telitalálat, emlékezetes élmény.

Ott kezdtük, hogy egyre teljesedik ez az impozáns apaalak. Az csak a margóra kívánkozik ki belőlem, hogy – sejtve, van még ott, ahonnan ez jött – a magam részéről szívesen meghallgatnám egyszer Vilma, vagyis a mama történetét. Akinek ebben a mesében néhány szemrehányó tekintet mellett egyetlen mondat jutott: „Mit tettél, Sándor?” Alapértelmezett helyzetben minden nagy természetű, extrovertált férfiember mögött áll egy asszony, aki egész életében némán összeszorítja a száját. Talán Búcson, a Gál portán is így volt, talán nem. Talán Soóky László egyszer ezt is megosztja velünk. Már csak azért is izgalmas lenne, mert akad a hazai középnemzedékben egy-két olyan színésznő, aki megérné, megérdemelné azt a bő egy órát…

 

Megjelent az Új Szóban, 2018. július 4-én