Ha szerelemmel büntet az ég – a Rómeó és Júlia Komáromban
Martin Huba olyan Rómeó és Júliát rendezett a Komáromi Jókai Színházban, amely úgy mai, hogy nem próbál meg modern kerettörténetet ráhúzni a boldogtalan szerelmesek történetére, és úgy klasszikus, hogy a darab alapvető viszonyrendszereit megtartva a jelenkori néző számára könnyebben értelmezhető szituációkból bontja ki a konfliktusait.
Nádasdy Ádám tizen-egynéhány évvel ezelőtt született fordítása jól simul ebbe az elképzelésbe: Shakespeare nagy klasszikusának szereplői az ő, költészet és élőbeszéd között egyensúlyozó nyelvén beszélnek, az előadásba beillesztett „angyalok kara” viszont Kosztolányi szinte szállóigeként ismert sorait énekelve vezeti fel és summázza a színpadi történéseket. A két szövegváltozat közötti feszültség eleve megteremti a tétet: végzetszerű, ami történik, az indulataik, elbizakodott szándékaik által irányított „felnőtteknek” két gyermek szerelmével és tragédiájával nyújtja be a számlát az ég.
A mű előhangja kétórás darabról beszél, és ezt az „ígéretet” a komáromi előadás szinte percre pontosan teljesíti. Annak persze, hogy két bő egyórás felvonásba beleférjen a dráma, ára van: egyrészt, némiképpen vesztünk a Shakespeare-i szöveg varázsából, árnyalataiból, poéziséből (még ha nem is gondoljuk, hogy amit nem mondanak el expressis verbis a színpadon, az nem történhet meg más eszközökkel); másrészt, a tömörítés, az összevonások miatt a nézőkre hárul a feladat, hogy nagyobb ugrásokon át kövessék az eseményeket, kitöltsék a hézagokat (még ha gondolhatjuk is, hogy a drámairodalom legismertebb sztoriját mindenki ismeri, közben azt is tudjuk, hogy nincs az a szkepszis, amit az élet ne tudna alulmúlni). Bár van olyan érzésünk, hogy a „kötelező olvasmányok röviden” kiadást nézzük a Jókai Színházban, az igazsághoz hozzátartozik, hogy az előadás dramaturgiailag alapvetően jól olvasható, logikus ívet épít fel. A praktikus szempontok pedig nyilván igazolják a döntést: a Rómeó és Júlia a felnőtt nézők mellett szépen kijátszható sok évfolyamnyi diákközönségnek, így az elektronikus média gyorsabb, pergősebb cselekménymeséléséhez szokott generációk tűrőképességét ildomos figyelembe venni.
Martin Huba a rendelkezésére álló tér és idő berendezéséhez összeszokott csapatával látott neki: az alapvetően sötétre hangolt színpadképben Jozef Ciller raklapokra emlékeztető, padszerű elemekből álló díszlete meggyőző funkcionalitással alakul át újra és újra a színek szerint, Peter Čanecký fekete, fehér és helyenként vörös jelmezei pedig az előadás erős vizuális elemeiként működnek. Juraj Letenay a koreográfia felelőseként elsősorban ott teszi le a kézjegyét, ahol a dramaturgia szűkre szabott lehetőségeit tágítja ki a Capuletek és a Montague-k háza népe közötti feszültség mozgásba hozásával.
Huba persze nem lenne színész-rendező, ha nem gondolkodna plasztikus figurákban. A Rómeó és Júlia szereplőinek is karakteres arcélt ad – és ott, ahol az elképzelés a színpadon mozduló energiákkal találkozik, ezek a figurák minden tömörítés ellenére képesek megteremteni önmaguk kis kozmoszát. Szabó Viktor Mercutiójának elhisszük, hogy múltja, mélysége, titka van. Bandor Éva élveteg, földszagú Dajkája a szerep komikuma mellett a gyermek elvesztésének kétszeres tragédiáját is képes jelezni. Mokos Attila főszerepet formál Lőrinc barát alakjából – ha van pillanat, amikor zsigerileg érezzük a veszteséget, az az ő jelenete, ahogy szembesül jó szándékú beavatkozása következményeivel. Az már csak ráadás, hogy erős jobb kezének, úgy tűnik, csodatévő ereje van.
A komáromi előadás a két címszereplő közül kegyesebben bánik Júliával: egyrészt, több helyzetben, többféle interakcióban, ráérősebben rajzolja meg, másrészt olyan módon öltözteti, mozgatja, világítja meg Bárdos Juditot, hogy a színésznő képes megteremteni a 14 éves gyereklányból, ártatlan naivából néhány nap leforgása alatt felnőtté váló tragikus hősnő illúzióját. Béhr Mártonra egyetemi hallgatóként talált rá Rómeó szerepe – gyanítom, ez bárhol, bármikor visszautasíthatatlan lehetőség. Talán egyszeri lehetőség – mégis, azt gondolom, a fiatal színész kölykös alkatával két-három év múlva még mindig tökéletesen belefért volna az ifjú veronai szerelmes jelmezébe, és addigra olyan rutint szerezhetett volna, amely nagyszínpadon is súlyt ad a jelenlétének. Itt és most a Lőrinc baráttal közös jelenetekben érezzük úgy, hogy látjuk is Rómeót: a fiatal fiút, aki egyszerre dacosan és tanácstalanul áll bele a helyzetekbe, amikor a történések átcsapnak a feje fölött.
Az a mód, ahogy a Rómeó és Júlia építkezik – szűkös időn belül gyors átkötésekkel egyik csúcsról a másikra jár – persze nemcsak a színészektől követel fokozott koncentrációt, az energiák meghatározott ritmusú lazítást és sűrítését, hanem azt is feltételezi, hogy a kulcsjeleneteket erős érzelmi fókuszú, jelentésgazdag képekké formálja az előadás. Elhiszem-e, hogy ez a tizenéves fiú és lány kétszer másfél percre találkozik egy álarcosbálban, másnap meg házasodni készül? Elhiszem-e, hogy ezért a szerelemért halni is érdemes? Az biztos: a Rómeó és Júliában halni muszáj.
Lakatos Krisztina
megjelent az Új Szó 2017. április 10-i számában
