Az aranyműves boltja előtt (Angyalok és emberek)

„Én láttam angyalt. Az sem jó!
Futott, nem értem el.
Olyan mindenki angyala,
amilyet érdemel.“
…
(Nemes Nagy Ágnes)

Nemigen szeretem, ha a Kassai Thália Színházban legutóbb bemutatott Wojtyla-darabot akként emlegetik, hogy azt a pápa írta. Noha ez jó szöveg, legalábbis reklámcélokra. Csak hát adunk egyet vele az igazságnak. Karol Józef Wojtyla ugyanis krakkói segédpüspök volt akkoriban, 1960 körül, amikor Az aranyműves boltját (Az ékszerész boltját) írta, Andrzej Jawien álnéven. II. János Pál tehát legfeljebb csak készülődhetett még… valahol az időben.
Viszont kedvemre van az az elképzelés, hogy a krakkói Rapszodikus Színház színész-rendező Wojtylája írta a nevezett színdarabot, dehát így ez se volna igaz, mert a segédpüspöknek meg már a színész-rendezőség volt múlt idő. Persze, amennyiben a tölgy makkjába is egy teljes tölgyfát gyömöszölt az Úr, úgy minden megvolt, és minden igaz. Hagyjuk is békén az ember időbe vetettségének problématikáját!

Wojtyla drámaírói ouvre-jéről szóló irodalomból azt lehet kiolvasni, hogy nem kifejezetten evangelizációs célokból íródott ez az oratórium a házasságról. Bár, látva a végeredményt, gyanús, hogy Wojtylát mint felkent papot a házasság maga kevéssé izgatta (a házasság inkább Ingmar Bergmart izgatta), a tárgyról való gondolatait pedig súlyosan beszabályozta és lezárta a keresztény dogmatika, mely szerint a házasságok az égben köttetnek, és mint ilyenek, felbonthatatlanok. (Míg a halál el nem választ.) Ha pedig kihűl az érzelem, egyetlen követni való tanács van: tűrj békével! Illetve még egy: szeresd mégiscsak azt, akit nem szeretsz, és aki téged se szeret már.

Karol Wojtylát tehát, tulajdonképpen, „csak“ a szeretet izgatta, azaz az ember csökevényes képessége a keresztény Isten szimbolizálta szeretet megélésére, beteljesítésére. Ezen belül pedig a nagy talány: a szerelem mivolta és természete. Ezekkel küszködik, birkózik ebben az oratorikus szövegben. És hogy épp a házasság–szeretet–szerelem fogalmi hármasában birkózik mindezekkel, az leginkább csak azért érdekes, mert papi személy teszi. Az írás persze szabatosan kijelöli, megnevezi e küzdelem terét is: „Elmélkedés a házasság szentségéről, olykor drámai fordulatokkal“ – ez a mű alcíme.

Na, de hogy lesz ebből színház?

Amikor a Kassai Thália Színház újrafordíttatta a darabot Pászt Patríciával, a magyar cím – szöveghűbben a lengyel eredetihez (Przed sklepem jubilera) – kiegészült egy névutóval: Az aranyműves boltja előtt. Ez pedig óhatatlanul az Isten színe előtt toposszal hozta őt rím- ill. asszociációs helyzetbe.
Az aranyműves egy vénséges-vén zsidó (Dudás Péter átváltozási remeklése), lehetséges metaforája az öreg és megfáradt istennek… Az aranyműves boltja pedig egy kerek, nyitható-csukható palástú tér a színpad közepén, a megvilágítástól függően átlátszó, félig áttetsző, vagy épp sötét tükörfalakkal. Ez a bolt lesz a nyitójelentben egy templom előtere, máskor talán filagória, hintával, vagy épp táncparkett, később szobabelső – de mindenképp olyan szín-hely / hely-szín, ahol minden látható. Látvánnyá lesz. Abban az értelemben, hogy isten szeme mindent lát, előtte nincs titok.

Az újrafordított Aranyműves mint színpadi szöveg helyenként kissé darabos és kattogó, ám azzal, hogy a színház a pozsonyi színművészetin nemrég végzett fiatal lengyel rendezőt, Joanna Zdradát kérte fel a darab színrevitelére, a probléma némiképp eliminálódott. A lengyel rendező, értelemszerűen, nem magyar szövegszínházban gondolkodott, és láthatóan nem nyomasztotta őt se a pápaság intézménye, se a nagy honfitársnak kijáró áhitatos tisztelet, se az oratórium mint dramatikus forma iránti elköteleződés. Ellenben anyanyelve neki a lengyel színházakra erősen jellemző, merészen asszociatív képi beszéd – ami ennek az előadásnak a legfontosabb szervezőeleme lett.

Joanna Zdrada azzal indít, hogy megnyitja a tért kifelé és felfelé is. Kerettörténetet talál ki – angyalok és emberek járják be, lepik el mind a néző-, mind a játékteret –, a drámai anyag különböző szintjeit pedig finoman egybedolgozza.

A kedvencem mindjárt a többféle asszociációt elindító nyitókép ill. jelenség: az angyal söprűvel. Ahogy Ádám angyal (Petrik Szilárd) söpri az utcát, ahogy felkavarja a port, vagy ahogy meglóbálja, ingáztatja és hatalmas mozdulatokkal forgatja a söprűt – jelzi és hajtja az időt…
Az angyalokról leginkább onnan lehet tudni, hogy angyalok, hogy a többiek, az emberek számára nem mindig láthatók, valamint a közrendű, kari angyalok másképp is közlekednek, kizárólag a nézőtérrel párhuzamos, szimmetrikus színpadi térben.
Az emberek többnyire az aranyműves boltja körül keringenek, az élet körforgásának jelzése ez. Amikor pedig belépnek a bolt jelképezte térbe, a jelenlét ott új hangsúlyokat kap, felerősödik benne „az isten színe előtti“ jelentés.
A főangyaloknak – bár látszólag ugyanazon a pályán játszanak, mint az emberek –, mivel közvetítő szerepük van égi és földi közt, szabad bejárásuk van bármelyik térbe, némiképp át is rendezhetik azt: ők mozgatják, nyitják-csukják az aranyműves boltjának tükörfalait.

Tisztán olvasható egyébként az angyallét dichotómiája – van itt fekete meg fehér főangyal is. Az előbbi néma és részvétlen kísértő (Flórián Róbert Szabolcs), az utóbbi, Ádám angyal néha kifejezetten beszédes (már-már rezonőr) – a legtisztább és legizgalmasabb érvelések mindig az ő szájából hangzanak el. Intellektuális tehát és együttérző, emberrel is, istennel is (talán mégis inkább csak istennel az), de legfőképpen az jellemzi, hogy mindig ott van, direkte hús-vér alakban is, ahol meg kell óvni a bűnre oly fogékony testeket, lelkeket.
Bár, ami ebben a történet nélküli történetben a bűnt illeti: egyfelől a szerelemvágy, másfelől meg a szeretetlenség – ha ugyan ez a két dolog egy- és másfelől van egyáltalán – vinné itt bűnbe, szigorúan egyfélébe az embert… De nem viszi.

Ha valaki az elmondottak alapján didaktikus színházat sejt, rossz nyomon jár. Leginkább a francia noir-filmeket idéző képiségű, eklektikus játéktechnikájú, több pillérű előadás jött itt létre, amelynek uralkodó atmoszféráját Krzysztof Konieczny zenéje adja meg, továbbá az az énekbeszéd (litánia), amin a szereplők időről időre meg-megszólalnak, illetve amivel az angyalok kara kommentálja, értelmezi vagy épp ellenpontozza a színpadi eseményeket. Lényege szerint oratórium ez, ámde – hatásában – működő színház.

A szövegtest egyébként nehézkes, inkább olvasásra szánt, filozofikus és meditatív, nem a legideálisabb drámaanyag. A három emberpár „története“ pedig inkább az állapotváltozásaiknak jelzése, mintsem történet.

András (Nádasdi Péter és Teréz (Szoták Andrea / Varga Lívia) az egyik szerelmespár. Kettejük egymásra találását és az együtt töltött fájdalmasan rövid időszak tapasztalatát (a férj meghal a háborúban) a párhuzamos monológjaikból, valamint egymás mondandójának ismétlése, a cselekedeteiknek, gondolataiknak, a vélt vagy valós szándékaiknak narrálása révén ismerhetjük meg. A másik házaspár, Anna (Márkus Judit) és István (Illés Oszkár) a három közös gyerekük ellenére, nem igazi pár. Az ő kapcsolatuk tartalmát vesztett, kiüresedett. Nem tudjuk, mi történt velük, csak láthatunk képeket, jelenetek abból az időből is, amikor ezek ketten még szerették egymást, aztán egyszer csak azt látjuk, hogy már nem szeretik. (Később elhangzik, hogy a nő gyűlöli a férjét, és ez egy igen zavarba ejtő kijelentés, különös reflexeket indíthat be a nézőkben. Hát akkor most közönyösek egymás iránt, vagy a szenvedély másik pólusán, a gyűlöletben leledzenek?!)
A harmadik pár: András és Teréz fia, Kristóf (Ollé Erik) ill. Anna és István Mónika nevű lánya (Rák Viktória). Velük, az ő szerelmük által jelenik meg a darab végén a remény, a hit a jövőbe, az isteni elgondolásba vetett bizalom…

Nyilván volt dolguk a színészeknek elég, míg megtöltötték élettel, önmagukkal ezeket a példázatokat, vázlatokat és kliséket.
Igaz, a nőalakok, ha valószínűtlenek is, legalább izgalmasak. Szépek, szomorúak, önmagukban teljesek. A férfi – némi képzavarral szólva – mindig valami hiányként van jelen bennük, az életükben. Mónika Kristóf iránti friss szerelme – lényege szerint – csupa vágy, azaz hiányérzet. Anna számára István azért nincs ott, mert az figyel, nem szeret… Teréz Andrása pedig előbb nem ismeri fel a szerelmet, később meg is hal… (azt a csúnya és profán gondolatot élesztve fel, hogy könnyű szeretni azt, akit most már kényünk-kedvünk szerint képzelhetünk tökéletesnek, és tekinthetünk mindörökre a mienknek).
Bár ki tudja, mi könnyű és mi nehéz egy embernek. Annak az isteni parancsolatnak a betartása, hogy a szeretetet valósítsa meg minden emberi kapcsolatában, az meglehetősen nehéz. És nem teszi könnyebbé, ha igaz, de az isteni elgondolás lényegét szépen, szemléletesen magyarázza az a jelenet, amikor Anna számára a gyűlölt férj arcával és alakjában jelenik meg a Vőlegény, azaz Krisztus. (Találat itt!)

Az aranyműves boltjában pedig mindig új és új emberpár jelenik meg jegygyűrűkért, mivel ebben a mesében mindig a Reményé az utolsó szó. Már a mi Madáchunk is így tudta ezt. („Mondottam, ember…!“)

A komorkás hangulata ellenére sok-sok szépség, költészet és fantázia, de humor és játékosság is van ebben Az aranyműves boltja előttben. Kifejezetten ihletett színház. Annak a hatását kelti.
Egyébként különös a színházi emlékezet. Ha létrejön is egy-egy előadással kapcsolatban valamiféle konszenzus, a törvényszerűség mégiscsak az, hogy minden előadás minden néző emlékezetében másként marad meg. Ha megmarad egyáltalán.
Az aranyműves boltjáról úgy hírlik, magyar színpadon meg szokott bukni. Ennek talán az lehet az oka, hogy nem szokták tudni megcsinálni, úgy, hogy az élő, eleven színház legyen, és ne valami jól-rosszul interpretált pápai enciklika.
A szerző és az anyaga iránti kegyelet nem elég ahhoz, hogy színházzá tegyen valamit, ami az “itt és most”-ban nem tud azzá lenni.
Kassán színházzá lett. Elvitathatatlanul.

Lovas Enikő

megjelent a Rovart.com mávészeti portálon 2012. 2. 28-án

[/av_textblock]