Majmok, szerelmesek és táncoslányok a történelem színpadán

 Kabaré a Komáromi Jókai Színházban

 

A Joe Masteroff – John Kander – Fred Ebb-féle musicalt, a Kabarét április 5-én mutatták be a Komáromi Jókai Színházban Rusznyák Gábor rendezésében. Csupa jókat olvastam és csupa rosszakat hallottam a legújabb premierről, ezért magam is nagy kíváncsisággal vártam az előadást.

A díszlet gondoskodott róla, hogy az első benyomás pozitív legyen: a piros bőrdíványok, a bárpult a színpad szélén, a hatalmas neonfényű névtábla és az emelvényen elhelyezkedő zenekar (a plexifal mögött, ami ugye ápol és eltakar) máris átéreztük a kabaré fullasztó légkörét.

A történet az 1930-as évek eleji Berlinbe kalauzol minket, abba a korszakba, amely nem sokkal később erőteljesen befolyásolta a történelem alakulását: az erősödő nácizmus és zsidógyűlölet érájába. A történet középpontjában Sally Bowles (Holocsy Krisztina), a színészi ambíciókat dédelgető táncosnő és Clifford Bradshaw (Szabó Viktor), az angol leckékből élő író szerelme áll. Ezt a vonalat gyakran megszakítja a Kit Kat Klub táncos-dalos betétjei, egy további romantikus szál a szobái kiadásából élő vénlány, Fraulein Schneider (Bandor Éva) és a zsidó özvegyember, Herr Schultz (Fabó Tibor) között, illetve hébe-hóba kapunk halvány, később egyre erősebb utalásokat az akkori Berlinben uralkodó politikai hangulatra.

A rendező koncepciója szerint elsősorban a kabaré jelleg megörökítésére törekedett: Az előadás nagy részét a Kit Kat Klubban vonagló táncoslányok és a Konferanszié jelenetei tették ki. Ezzel szemben az első felvonásban a zsidó téma szinte egy az egyben kimaradt (igaz, a Reichstagot és a Mein Kampfot megemlítik, de semmi több). A lemaradást a második felvonásban igyekeznek behozni a majommal, Herr Schultz lerántott nadrágjával és a falfirkákkal, de az egész mégis erőtlenre sikerült. A laza első felvonás után a másodikban hirtelen tömény dózist kapunk a nácizmusból, így elveszik a cselekmény íve, a fokozatosság.

Igaz, Cliff az első mondatokban a fényképezőgép-hasonlattal („Egyszer ezeket a fényképeket előhívom“) figyelmeztet minket, hogy gyakorlatilag aprócska epizódok hosszú sorozatának leszünk tanúi; tehát akár meg is bocsáthatnánk azt az összevisszaságot, ahogy a jelenetek egymás után következnek, de nekem valahogy nem sikerült. Ha valóban random fényképeket hívunk elő, rendben van az összevisszaság, de egy színdarabban igenis szükség van arra, hogy az egyik jelenet szépen, gördülékenyen simuljon bele a másikba.

A szereposztásnál is akadtak hiányosságok: minden karakterre találtak megfelelő színészt, Sally Bowles-t kivéve. Noha rendkívül kedvelem Holocsy Krisztina játékát, és a táncoslány alakját is meglepően hitelesen formálta meg, az ambíciózus fiatal nő már egyértelműen nem az ő szerepkörébe tartozik. A Jókai társulatára amúgy is réges rég ráférne a vérfrissítés – új arcok kellenek, fiatalok, elsősorban színésznők, hogy ha megint olyan karakter megformálására lesz szükség, mint Sally Bowles, akkor legyen kihez nyúlni.

Szabó Viktor jól alakította a félénk, de szilárd jellemű Cliff Bradshaw-t, akárcsak Fabó Tibor és Bandor Éva az idősebb szerelmespárt. Véleményem szerint Fraulein Schneider és Herr Schultz szerelmének kibontakozása volt a legerősebb szál az adaptációban a kezdeti szolid jelzésekkel, a rendhagyó lánykéréssel, majd a zsidó Herr Shultz iránti támadások utáni visszakozással. Akár el is ítélhetnénk Fraulein Schneidert, amiért úgymond gyáván megfutamodik s felbontja az eljegyzést az utolsó pillanatban, de ha jobban belegondolunk, ugyan hányan mertek volna abban az időben vállalni egy ilyen házasságot, s kockáztatni az egzisztenciájukat, sőt akár az életüket is? Fraulein Schneider csak mentette a bőrét. Az özvegy és a vénkisassszony története rámutat arra, milyen erősen is él az emberben a túlélés vágya, s hogy a nácikra jellemző erőszakos politika hogy képes befolyásolni a hétköznapi emberek magánéletét is.

A Kit Kat Klubban közben tovább zajlik az élet, egymást váltják a különböző produkciók. Ilyen jeleneteknél általában úgy szokott működni, hogy míg a férfinézők a táncoslányokat csodálják, addig a nők a ruhájukat figyelik meg. Sajnos a nőknek ezúttal nem nagyon volt miben gyönyörködni, a kabarébeli hölgyek jelmezei ugyanis olyanok voltak, mintha mindenki felkapta volna az első darabot, ami a kezébe akadt a turkálóban vagy a jelmeztárban (és ami lehetőleg keveset hagy a képzeletnek). Olcsónak és ízléstelennek hatottak. Végig azt a kombiné+trükkös harisnya kombinációt kellett volna viselniük, ami a Pénz című dal alatt volt rajtuk – azok a csinos, csilivili, többé-kevésbé egységes darabok sokkal jobban tükrözték a Kabaré arculatát.

Sokan kritizálták a merész, már-már megbotránkoztató koreográfiát, mondván, miért kell a színpadon középkorú férfiaknak tizen-huszonéves lánykákhoz dörgölőzniük, s hogy ugyanezek a lányok később miért tárogatják a lábukat közvetlenül a nézők orra előtt. Én személy szerint ebben nem láttam semmi kifogásolnivalót. A kabaré már csak ilyen – a fiatal lányok megmutatják, amijük van, és néha náluk jóval idősebb férfiakat is kiszolgálnak. A „Pénz“ dalbetét merész mozdulatai is teljesen helyénvalóak voltak, bár a miniatűr pénztárcákat kihagytam volna belőle – a lányok szemmel láthatóan nehezen koordinálták a lábak és a tárcák nyitogatását. Mindenesetre az ilyesmihez a komáromi publikum még nincs hozzászokva, de kifejezetten jót tesz neki, ha időnként kizökkentik kicsit a komfortzónájából az efféle hatásos, provokatív elemek.

Ahogy az elején is utaltam rá, a díszlet rengeteget dobott az előadás minőségén: attraktív volt, hiteles, kitűnően funkcionáló: ha a Kit Kat Klubban jártunk, akkor színpad volt fémkorlátokkal, ha a vonatban, akkor kupék hosszú sora, de ugyanígy felismertük benne Fraulein Schneider szállóját is. A díszlet mellett egyértelműen a zene vitte a prímet, na meg a frappáns befejezés a Konferanszié Hitler-bajusz imitációjával – váratlan volt és hatásos. Ami Tóth Károlyt illeti a Konferanszié szerepében, nem volt különösebb gond a játékával, viszont nem is volt igazán kiemelkedő – változatos, gyakran mulatságos ruha-összeállításai sokkal inkább felkeltették a figyelmemet.

Összességében, a Jókai Színháznak ezúttal nem sikerült a két előző bemutató, a Padlás és a Teljesen idegenek által felállított magas mércét megtartania. Azt azért nem mondanám, hogy nem érdemes megnézni, az előadás ugyanis tartalmaz néhány figyelemreméltó részletet, csak épp még nem állt összeegységes egésszé.

 

Finta Viktória