MIlyenek a magyarok? – Zenés útikalauz egy útvesztőhöz
Az elmúlt évtizedek folyamán sok mindent megéltem már a kassai Thália Színházban. Elkötelezett nézőként igyekszem ott lenni mindenen, amit a színház kínál: a drámától az operettig. A kínálat vegyes – hiszen ez mégis egy regionális színház, sokféle nézővel, sokféle elvárással, a színésznek itt mindenhez értenie kell, drámához, vígjátékhoz, énekhez, tánchoz, itt nem lehet „tagozódni”, nem lehet szűk profilúnak maradni. A szappanoperán kikapcsolódó fáradt munkástól a falusi nyugdíjasig, a művelt tanártól a világot még csak ismerni kezdő diákig mindenféle ember megfordul a közönség soraiban. A nézővesztés komoly gondokat okozhat, lehetőleg meg kell tartani minden bérletest, lehetőleg jóban kell lenni mindenkivel.
Ez lehet mentség bizonyos dolgokra. De mindenre nem lehet mentség. Elkapkodott, koncepciótlan, elnagyolt munkára, féléves késlekedésre és az addigi színvonal porba süllyesztésére nem lehet mentség. Sem a fenti bekezdés, sem más.
Amit a legutóbbi premieren a színpadon láttam (a beharangozott, ám elmaradt Szentivánéji álom helyett), azt műfajilag zenés útikalauzként hirdették meg. Azt nem tudhattam, hogy amit elém tárnak, egy áthatolhatatlan labirintus, amiből kiút sincs. Mert nem akadt hozzá egy fonál, ami kivezessen a kusza, zsákutcákkal teli szövevényből.
A látottak leginkább egy irodalmi összeállításra hasonlítanak, melynek adott témája van Milyenek a magyarok? címmel. Ebbe aztán minden belefér, és mindent bele is gyömöszöltek válogatás nélkül, akár egy ócskás zsákjába, hátha mindenki talál benne magának valót.
A feltett kérdésre valóban nehéz válaszolni, főleg találomra összedobott szövegekkel, vegyes stílusú énekszámokkal és elunt viccekkel, amelyeket csak nagyon lazán köt össze az, hogy a tisztelt publikum állítólag egy rádióadást hallgat. Ennek megfelelően az előadás elején csak üres színpad és „égi szózat” várja a nézőket. A rádiós műsorvezető (vagy minek is nevezzem) megszólaltatója nem szerepel a színlapon, holott csaknem annyi szövege van, mint a később színre kerülő kilenc színésznek együttvéve. Ennyire becsüli a színház a háttérmunkát, még a nevét sem említi annak, aki csaknem elkoptatta a száját a kétrészes előadás alatt.
Díszletként egy rajzos térkép szerepel a színpadon, ami ötletnek kiváló és igazán mutatós meg szép is – csakhogy akkor miért is rádióadás ez az egész? Hopp, alig indult el a darab, már itt az első zsákutca.
Zsákutca az is, ahogy – minden összefüggés nélkül – megtörténnek, bekövetkeznek egyes jelenetek vagy dalok. Például elénekeltetik a közönséggel a Klapka-indulót és Gábor Áron rézágyúját (nem a tömegek megénekeltetésére alkalmas hangfekvésben). Ezután semmi 48-as utalás. Igaz, egyszer valamikor megjelenik a színen Kossuth és Széchenyi – s velük együtt Mátyás király. Van Pálinka szerelmem, Kicsit szomorkás a hangulatom meg kalotaszegi népdal. Van Tóth László-vers. Meg anyósvicc. Meg Cseh Tamás. Meg Hajmási Péter és Pál. Meg Dinnyés. Meg paprikával, hagymával csápoló díszmagyarok a külföldi turisták előtt. Meg egész nap szeszelő falusi bácsi. Amúgy ömlesztve. Válogasson mindenki kedvére. Merthogy ilyen a magyar ember. Ilyen mindenféle. Művelt és bumfordi. Értékes és bóvli. Parodisztikus és realitásra törekvő. Minden egyszerre.
A labirintus másik ijesztő jelensége, hogy nagyon kevés a színészi játék, a szereplők gyakran csak szöveget mondanak fel. Ahogy azt középiskolák verses-zenés összeállításaiban szokták a diákok. A dalok is üres színpadon hangzanak fel, és mivel ez a színház nem operett- vagy musicalszínház, a művészektől nem is nagyon várható el, hogy éneklésükkel lekössék a közönséget, hiszen az énekszámok sem viszik előre a darabot. Már ha egyáltalán darab az, ami előadatott.
Azért a mindent rejtő zsákban kotorászva én magamnak kincset is találtam. Nem is egyet, hármat. Szerencsére. Első kincsem Varga Szilvia volt, amikor népdalt énekelt. Második kincsem Szpisák Gyula volt spontán megnyilvánulásaival, modorosságtól mentes játékával. A harmadik kincsem a záródal, azon belül is a fokozatosan létrejövő kapcsolat színészek és közönség között. Köszönet mindháromért. Enélkül nagyon szomorúan mentem volna haza.
Kozsár Zsuzsa
megjelent a Rovart – Rovás Alkotócsoport netújságában
2017. szeptember 16-án
