Gondolatok a Komáromi Jókai Színház előadása kapcsán

 

Nasztaszja Filipovna! Ki ő? Fogalmazódik meg bennem a kérdés a Komáromi Jókai Színház előadását nézve. Ki ő? Ő, akinek életéről férfiak döntöttek és szeretnének dönteni. Vagy ő döntött mindig, tudatosan vállalva döntései következményeit? Vagy csak sodródott, játszott? Játszmák sorozatát játszotta végig? Ki ő, aki Tockij kitartottjaként vált ismertté és Tockij (Mokos Attila) számára fölöslegessé, sőt társadalmilag terehessé. Ezt a helyzetet Tockij egyszerűen pénzzel és házassággal szeretné megoldani, de a lány, aki eddig nem okozott gondot, szépen belesimult a Tockij által felkínált életbe, most nem működik Tockij elképzelése szerint. Ellenáll. Játszmákba kezd. Mi okozhatja  az ellenszegülést? Talán az, hogy tárgyként kezeli őt az, aki titokban a szeretője volt? Most viszont szabadulni akar tőle? El akarja adni és meg akarja venni? Nem tudni. Az viszont egyértelmű, hogy az érdekházasságra megvásárolt Gánya ( Tóth Károly m.v. ) életében tudatosan nagy felfordulást okoz, visszaél az egyszerű, de a saját értékrendje szerint mindent felajánló Rogozsin (Tóth Tibor ) őszinte érzéseivel is. Ki ez a nő? Hiszen a megváltás esélye megadatik számára Miskin (Szabó Viktor) személyében. Miskin Svájcból érkezik haza Oroszországba. A vonaton hall először Nasztaszja Filipovnáról. Miskin, a mindenkit zavarba ejtő tiszta ember, akinek tiszta egyszerűségével, zavarba ejtő őszinteségével nem tudnak mit kezdeni az emberek. Nasztaszja Filipovna sem, pedig amíg nem látta Miskint, addig nem látott férfit. Mégsem kapaszkodik belé. Mégsem vállalja az életet Miskinnel. Miért? Miért akar mindent ellenőrzése alatt tartani? A komáromi Nasztaszja Filipovna (Holocsy Katalin) már csak egy megfáradt, kiégett nőcske. Nem ragadta meg a mágikus pillanatot, amikor egy férfi úgy nézett rá, hogy ő újra ártatlanná a válhatott volna. Vajon miért nem? Féltette Miskint? Saját magát? Attól tartott, hogy az évek során már annyira bemocskolódott, hogy Miskint is bemocskolta volna? Nem derül ki. Nasztaszja Filipovna, a  kitartott, az ideál, a szent, a céda, az áldozat és a bosszúálló. Döntött, vagy sodródott? Bárhogy történik is az életünk során, döntünk, vagy sodródunk, a következményeket nekünk kell viselni.

Szabó Csilla

megjelent a  Phoenix  Polgári Társulás weboldalán 2017. december 30-án

(http://phoenix-ngo.sk/a-felkegyelmu)

A Dosztojevszkij-banalitás

A nézők a színpadra vonulnak, ott foglalnak helyet. A fekete minden árnyalatába öltöztetett szereplők a nézőtér fehér lepellel letakart soraiból néznek szembe a nagyérdeművel. A proszcéniumból hosszú kifutó nyúlik be a székek közé, ezen a távlatos dobogón, valamint a széksorok előtt intimebb stúdiótérré szűkülő mezőben születik meg (bár ez kérdéses) A félkegyelmű a Komáromi Jókai Színházban.

Martin Huba állandó vendég Komáromban, Dosztojevszkijt sem először rendez itt. Tíz évvel ezelőtt egy emlékezetes, dramaturgiailag izgalmasan átpozícionált, érzékien-zsigerien ható Karamazov testvéreket hozott, és valószínűleg nem véletlenül érezzük, hogy az a 2007-es előadás bizonyos mértékig A félkegyelmű előképe lehetett. Huba alkotói csapata részben változatlan (díszlet: Jozef Ciller, koreográfia: Juraj Letenay, az elhunyt Milan Čorba utódjaként most Peter Čanecký tervezte a jelmezeket), ami magyarázat lehet a két produkció képi világának/képiségének, egy sor meghatározó motívumának a hasonlóságára. Az pedig, hogy a komáromi társulatból többen akkor is, most is fontos szerepet kaptak a Dosztojevszkij-adaptációban, egészen fura érzést kelt: mintha komplett karakterek vándorolnának át az időn. Ezzel együtt a két darab összhatása egészen más; most jóval több a kérdésünk, a dilemmánk – és végső soron, nagyobb a hiányérzetünk.

Mi lesz A félkegyelműből, ha kivonunk belőle minden misztikát, istenkeresést, megszállottságot? Ha a karakterektől jószerével elvesszük a belső történéseiket, ha senki sem próbálja megkeresni és megfogalmazni a szerepét, a helyét, a küldetését ebben a világban? Mi lesz A félkegyelműből, ha alapvetően mindenki az, aminek a többiek látják, aminek a többiek nevezik? Ha Miskin herceg (Szabó Viktor) pusztán egy ártatlanul tiszta, beteg fiatalember? Ha Nasztaszja Filipovnának (Holocsy Katalin) nincsenek titkai, és csak a hisztériája fokozódik, ahogy a keserűségét végső önsorsrontásba fordítja? Ha Rogozsin (Tóth Tibor) tényleg csak egy ostorpattogtató, pénzével hadonászó paraszt? Ha Aglaja (Andrusko Marcella m. v.) semmilyen értelemben nem lehet ellenpont, mert megkeseredett, kétségbeesett vénlányként lép be a történetbe?

Félreértés ne essék, nem valamiféle rosszul értelmezett „alapműhűséget” kérünk számon a Jókai Színház előadásán; erős színházi alkotói vízióval, szándékkal és formával bármi fel-, le- és elbontható – ha érezzük azt a húrt, ami a színpad és színlapon szereplő cím között feszül. Itt és most – némileg sarkítva – az történik, hogy Martin Huba Dosztojevszkijből elhagyja az egyedit meg a moralitást, és a felcserélhetőt, a banalitást erősíti fel. Azaz a primer cselekményt, amely nagyjából egy szerelmi három-, illetve négyszög mentén rajzolódik ki, a háttérbe pedig a mellékszereplők által felrajzol egy képmutató, élvhajhász, a kisebb-nagyobb aljasságok tárházát mutató heterogén mikrovilágot, ahol az embernek szabott ára van. Egy bukott nő árát pedig mindenki tudni véli.

Az előadásnak tulajdonképpen két főszereplője van. Érezhetően Nasztaszja Filipovna kerül a fókuszba, az ő drámájából nyílik ki a történet, körülötte, általa indul el az erjedés, mutatkoznak meg az arcélek. Holocsy Katalin alakításában a karakter elsősorban az elszánt keserűségről szól, az első megjelenéstől kezdve a végzetét építi, újra és újra a földre kerül, egyre mélyebbre zuhan, és nem ad esélyt a megváltásnak. A tulajdonképpeni címszereplő – Miskin herceg – korlátozott képességű rezonőr, aki a számára idegen, új világ szereplőit és viszonyait igyekszik az arcokból kiolvasni. Szabó Viktor színpadi jelenléte az előadás legerősebb eleme: a másságát finoman érzékeltetve, a „normális” és a „beteg(es)” közötti határvonalon pontosan egyensúlyozva úgy ad jelentést, jelentőséget a karakterének – minden gesztusának, figyelmes nézésének, testtartásának –, hogy maximálisan visszafogott eszközökkel dolgozik.

Martin Huba érezhetően a lélektani realizmus felől közelítve instruálja a színészeit, egy-egy minietűd erejéig teret adva a mellékszereplőknek is (mások mellett Bandor Éva, Olasz István, Culka Ottó jegyez egy-egy emlékezetes villanást). És persze a rendezői kézjegyére jellemző artisztikus tablókat, stilizált képeket, metaforikus tömörítéseket sem hagyja el. Időnként ugyanakkor az a benyomásunk támadhat, hogy a kép megvan, kellően művészi és látványos (például az előadás keretmotívumaként szolgáló vonat), de a jel csak az általánosság szintjén dekódolható (és ha úgy tetszik, bármikor bárhol újra hasznosítható).

Dosztojevszkij mai olvasói (vagy színházról szólva: nézői) – nagyon laikusan megfogalmazva – alapvetően két felfogást képviselnek: az egyik tábor azt mondja, csak különleges lelki állapotban lehet elővenni, mert annyira súlyos, annyira lesújtó; a másik oldal szerint Fjodor Mihajlovics olyan, mint a tisztítótűz – fájdalmas, de mindig felemelő. Kicsit sajnálom, hogy A félkegyelműből Komáromban a kegyelem lehetősége is kimaradt.

 Lakatos Krisztina
megjelent az Új Szóban, 2017. december 21-én