MIlyenek a magyarok? – Zenés útikalauz egy útvesztőhöz

/in /by

Az elmúlt évtizedek folyamán sok mindent megéltem már a kassai Thália Színházban. Elkötelezett nézőként igyekszem ott lenni mindenen, amit a színház kínál: a drámától az operettig. A kínálat vegyes – hiszen ez mégis egy regionális színház, sokféle nézővel, sokféle elvárással, a színésznek itt mindenhez értenie kell, drámához, vígjátékhoz, énekhez, tánchoz, itt nem lehet „tagozódni”, nem lehet szűk profilúnak maradni. A szappanoperán kikapcsolódó fáradt munkástól a falusi nyugdíjasig, a művelt tanártól a világot még csak ismerni kezdő diákig mindenféle ember megfordul a közönség soraiban. A nézővesztés komoly gondokat okozhat, lehetőleg meg kell tartani minden bérletest, lehetőleg jóban kell lenni mindenkivel.

Ez lehet mentség bizonyos dolgokra. De mindenre nem lehet mentség. Elkapkodott, koncepciótlan, elnagyolt munkára, féléves késlekedésre és az addigi színvonal porba süllyesztésére nem lehet mentség. Sem a fenti bekezdés, sem más.

Amit a legutóbbi premieren a színpadon láttam (a beharangozott, ám elmaradt Szentivánéji álom helyett), azt műfajilag zenés útikalauzként hirdették meg. Azt nem tudhattam, hogy amit elém tárnak, egy áthatolhatatlan labirintus, amiből kiút sincs. Mert nem akadt hozzá egy fonál, ami kivezessen a kusza, zsákutcákkal teli szövevényből.

A látottak leginkább egy irodalmi összeállításra hasonlítanak, melynek adott témája van Milyenek a magyarok? címmel. Ebbe aztán minden belefér, és mindent bele is gyömöszöltek válogatás nélkül, akár egy ócskás zsákjába, hátha mindenki talál benne magának valót.

A feltett kérdésre valóban nehéz válaszolni, főleg találomra összedobott szövegekkel, vegyes stílusú énekszámokkal és elunt viccekkel, amelyeket csak nagyon lazán köt össze az, hogy a tisztelt publikum állítólag egy rádióadást hallgat. Ennek megfelelően az előadás elején csak üres színpad és „égi szózat” várja a nézőket. A rádiós műsorvezető (vagy minek is nevezzem) megszólaltatója nem szerepel a színlapon, holott csaknem annyi szövege van, mint a később színre kerülő kilenc színésznek együttvéve. Ennyire becsüli a színház a háttérmunkát, még a nevét sem említi annak, aki csaknem elkoptatta a száját a kétrészes előadás alatt.

Díszletként egy rajzos térkép szerepel a színpadon, ami ötletnek kiváló és igazán mutatós meg szép is – csakhogy akkor miért is rádióadás ez az egész? Hopp, alig indult el a darab, már itt az első zsákutca.

Zsákutca az is, ahogy – minden összefüggés nélkül – megtörténnek, bekövetkeznek egyes jelenetek vagy dalok. Például elénekeltetik a közönséggel a Klapka-indulót és Gábor Áron rézágyúját (nem a tömegek megénekeltetésére alkalmas hangfekvésben). Ezután semmi 48-as utalás. Igaz, egyszer valamikor megjelenik a színen Kossuth és Széchenyi – s velük együtt Mátyás király. Van Pálinka szerelmem, Kicsit szomorkás a hangulatom meg kalotaszegi népdal. Van Tóth László-vers. Meg anyósvicc. Meg Cseh Tamás. Meg Hajmási Péter és Pál. Meg Dinnyés. Meg paprikával, hagymával csápoló díszmagyarok a külföldi turisták előtt. Meg egész nap szeszelő falusi bácsi. Amúgy ömlesztve. Válogasson mindenki kedvére. Merthogy ilyen a magyar ember. Ilyen mindenféle. Művelt és bumfordi. Értékes és bóvli. Parodisztikus és realitásra törekvő. Minden egyszerre.

A labirintus másik ijesztő jelensége, hogy nagyon kevés a színészi játék, a szereplők gyakran csak szöveget mondanak fel. Ahogy azt középiskolák verses-zenés összeállításaiban szokták a diákok. A dalok is üres színpadon hangzanak fel, és mivel ez a színház nem operett- vagy musicalszínház, a művészektől nem is nagyon várható el, hogy éneklésükkel lekössék a közönséget, hiszen az énekszámok sem viszik előre a darabot. Már ha egyáltalán darab az, ami előadatott.

 Azért a mindent rejtő zsákban kotorászva én magamnak kincset is találtam. Nem is egyet, hármat. Szerencsére. Első kincsem Varga Szilvia volt, amikor népdalt énekelt. Második kincsem Szpisák Gyula volt spontán megnyilvánulásaival, modorosságtól mentes játékával. A harmadik kincsem a záródal, azon belül is a fokozatosan létrejövő kapcsolat színészek és közönség között. Köszönet mindháromért. Enélkül nagyon szomorúan mentem volna haza.

Kozsár Zsuzsa
megjelent a Rovart  – Rovás Alkotócsoport netújságában
2017. szeptember 16-án

Milyen a wellness-színház?

/in /by

Adósságtörlesztéssel kezdte az évadot a kassai Thália Színház. Csütörtökön mutatták be azt az előadást, amelyet a korábban meghirdetett Shakespeare-vígjáték, a Szentivánéji álom helyett választott Czajlik József igazgató/rendező. A Milyenek a magyarok? Lackfi János szövegeire készült.

Ez a csere önmagában is megérne egy misét, feltehetnénk például a kérdést, hogy kiválthatja-e a Szentivánéji álmot egy néhol szellemes, másutt inkább szellemeskedő „nemzetdiagnózis”.

De inkább induljunk ki abból, amiből vélhetően Czajlik is kiindult, hogy tudniillik Lackfi János karcolatgyűjteménye pár éve rendkívüli közönségsikert aratott. Akkorát, hogy a szerző gyorsan megírta a második részt is, Milyenek még a magyarok? címmel. Készült belőle rádiósorozat és hangoskönyv, utóbbi a videa.hu megosztón is elérhető. Színdarab azonban – a borítékolható közönségérdeklődés ellenére – eddig még nem készült belőle. Talán nem véletlenül.

Ez ugyanis egy tipikusan narratív, magányos olvasásra, továbbgondolásra, esetleg csoportos hallgatásra szánt szöveg. Hogyan lehetne színpadra vinni például ezt : „Ha tengerünk nincs is, van világhírű termálvizünk. És itt nyújtózik Európa legnagyobb tava, melyet az itteniek szerényen csak magyar tengernek becéznek. A dombtetőkön festői romok. Osztrák barátaink robbantották fel várainkat, ne lázadozzunk már folyton ellenük. A föld alatt olaj helyett cizellált cseppkőbarlangok. /…/A futball átmenetileg gyengélkedik, de az 1950-es években világbajnoki döntőt játszó híres-nevezetes Aranycsapat összeállítását minden magyar állampolgár kívülről fújja.” Sehogy. Ezt, és számos ehhez hasonló, pár mondatban sok információt közlő bekezdést szépen elmondanak a szereplők, jobb esetben egymást váltva, rosszabb esetben monológszerűen. Ezeket a legtöbbször derűs, de gyakran csipkelődő, elgondolkodtató részeket kabaré-szerű jelenetek tarkítják, ahol egy-egy jellemzően magyar tulajdonságot mutatnak be a színészek (a túlzott szerénység, a hivatal útvesztői, a leleményes magyar buhera, számlázási trükkök, bunkó magyar árus kontra japán turista stb.). Az előadás harmadik pillére pedig a zene, illetve azok a magyar slágerek, amelyek szövegei a rendező szerint jól jellemzik a magyar nép mentalitását. Vannak köztük humoros lélekrajzok, mint a Hello Tourist (Emil RuleZ!), a Pálinka dal (Magna Cum Laude), a Nekem a Balaton a Riviéra, de szívszorító dalok is, a Születtem Magyarországon (Cseh/Bereményi) például az előadás egyik csúcspontja, pedig Ollé Erik egyedül van a színpadon. Máskor viszont kevésnek tűnik, hogy kiáll valaki és elénekel valamit, hiányzik a körítés, némi színpadi cselekmény. Van persze operett és magyar népdal is, mindkettőt a társulat legjobb hangú színésznője, Dégner Lilla kapta. És nemcsak az anyaországi ma-gyarokról/tól hallunk dalokat, hanem a kisebbségiekről/től is. Lakatos Róbert, a Thália zenei vezetője újrahasznosította két szerzeményét (Jöttünk külhonból, Hotel História) arról a lemezről, amelyet Gál Tamással együtt készített a Budapesten született, ám Szlovákiában élő Tóth László verseiből. Az a zenés est nyilván kevesebb nézőhöz jutott el, mint ez a nagy szériával kecsegtető előadás.

Czajlik József egyébként kitalált egy új kifejezést: „wellness színház”. Sejthetjük, mi lehet ez. Olyan szórakoztató előadás, amely nem akar mélyen szántó gondolatokat a fejekbe plántálni, csak kényeztetni, masszírozni, langyos vízben áztatni a nézőt. Sietek megjegyezni: nincs semmi baj a kellemes kikapcsolódás elősegítésének szándékával, még akkor sem, ha sokan nem szeretik a relaxációs masszázst, a pezsgőfürdőt, vagy a gőzkabint. A gond ott kezdődik, amikor kevés a gőz a kabinban, gyengén masszíroz a jakuzzi, termálvíz helyett pedig melegített csapvizet kapunk. Persze sok vendégnek fel sem tűnik az ilyesmi, de az igényesebb wellnesszezők azért észreveszik. A Milyenek a magyarok? olyan lett, mint egy zenés irodalmi színpad, vagy egy iskolai ünnepi műsor, ahol minden szereplő bemutatja azt, amiben a legjobb. A monológok, jelenetek és dalok nem igazán állnak össze kerek egésszé, Fodor Viola első látásra izgalmas, térképszerű díszlete húsz perc után már unalmassá válik (két órán keresztül ezt kell néznünk), a színészek pedig gyakran nem tudnak mit kezdeni a rájuk háruló népszórakoztatási feladattal – túltolják a karaktert, vagy ellenkezőleg, épp csak reprodukálják a szöveget.

Forgács Miklós dramaturg szerint ez az előadás a Kassa, a szerelem városa című sanzonestjükhöz kötődik, az ott megkezdett hagyományt szeretné folytatni. A sanzonest egy várost vett górcső alá, a Milyenek a magyarok? egy egész országot jár be. Az előző séta után ez most egy utazás. Az elgondolás szép, hiszen a földrajz és a lélekrajz összefüggései, egy nemzet mentalitásának jellemzői szórakoztató köntösben is izgalmasak lehet(né)nek – egy kis abszurd humorral, paródiával, a szöveg és a színpadi játék bátrabb ellenpontozásával. Ez az előadás csupán bemutatja a magyar sztereotípiákat. Például néhány szakállas anyósviccet, amelyeket követően a fekete kendős anyósok adják elő Kató nénis stílusban a Bëlga Készüljél fel a hangulatra című gyöngyszemét – csökkentve a dal zsenialitását. A férfi színészek bakanótákat énekeltetnek a közönséggel, a dalok pedig a Milyenekamagyarok rádió slágerlistájáról valók. Életképek, riportok, hírek, közszolgálat. Aha, szóval ez hivatott összekötni a jeleneteket?

Juhász Katalin
megjelent az Új Szó 2017. szeptember 16-i számában