Sok egyetemista szeret előterminusban vizsgázni, hiszen így meg lehet hosszabítani a nyári szünetet, hogy bulizni, utazni, fürödni menjenek…Vagy, mint az én esetemben, Komáromba sietnek, hogy részt vegyenek a Jókai Napokon. Meg kell mondanom, úgy gondolom, én döntöttem jól.

Június 12-én el is kezdődött a várva-várt fesztivál. A Pinceszínpad Csehov Leánykérés című darabját választotta. Nem vagyok benne biztos, hogy egy olyan mű, amelynek cselekménye szinte kizárólag a szereplők jelleméből adódó konfliktusokra épít,megfelelő választás-e kezdő színészeknek. Az aranyos, humoros kis etüd, aminek első olvasatra Csehov írása tűnhet, valójában virtuóz színészi játékot követelő alkotás, mely tapasztaltabb művészeken is kifoghat. A zene sem támogatta meg az előadást, az aláfestő jellegen kívül nem igazán volt szerepe. Ettől eltekintve azonban egy élvezhető előadást láthattunk, amelyet megédesített a viszontlátás öröme, hiszen a Pinceszínpad több év kihagyás után alakult újjá.

Következő nap az Ipari Szakközépiskolában kezdtünk. Be kell vallanom, kissé szkeptikusan ültem be, azon gondolkodva, mi újat is lehet még Moliére Tartuffejével mondani. Valamit mindig, hiszen a világban mindig voltak és lesznek is „Tartfuffeök”, akik képmutatásukkal jutnak előre. De ennél nekem többet adott az előadás. Megismerkedhedtem ugyanis Parti Nagy Lajos csodálatos fordításával, amely végülis meg is válaszolta nekem a „mit akart a rendező ezzel a darabbal” örök kérdését. Ez ugyanis az az előadás, ami tökéletes a diákok színház és drámairodalom iránti érdeklődésének felkeltésére. A szöveg szellemes, humoros és a hagyományos fordításoknál „maibb” nyelven íródott, az előadók pedig hitelesen adják át – feltételezem, részben azért, mert közelinek érzik. Voltak persze aprósagok, amelyek zavaróan hatottak – például a rengeteg felesleges mozgás a színpadon, de ettől függetlenül egy érdekes és értékes előadást láthattam, amelynek szerintem sok-sok diákhoz el kellene jutnia. Talán meghozza a kedvüket Moliérehez. Vagy Parti Nagy Lajoshoz…
A szöveg mellett, az előadás több elemét is kiemelném, elsősorban a jelmezeket, azon belül is azt a motívumot, amit Micháč Gábor (a zsűri tagja) „beszédes cipőknek” nevezett. Nagyon finom jelzések voltak ezek, utalások a szereplők tetteire és jellemére. Ékes példája volt ennek Elmira váltása tornacipőből egy feltűnő magassarkúra, mikor kikezd Tartuffe-fel. Remekül megkomponált és hatásos jelent volt Orgon hazatérése is, nagyon beszédes képet festett autoritatív mivoltáról és pozíciójáról a családban. Ez később fontos szerepet játszik, hiszen ez magyarázza, miért tűri mindenki el a nemkívánt (sőt gyűlölt) vendéget.
A darab legkiemelkedőbb része azonban számomra a befejezés volt. Orgon magára teríti a meggyilkolt Tartuffe kabátját, ezzel magára véve az  „örökséget”. Szép jelzése ez annak, hogy sem a családot, sem pedig a világot nem lehet megszabadítani a Tartuffe-öktől.

A hét harmadik előadása, a GIMISZ Ecce homo című produkciója okozta nekem a legtöbb fejtörést. Egészen pontosan, a dramaturgiája. Akárhogyan próbáltam, nem találtam sok összefüggést Weöres Sándor versei, a Szentivánéji álom (Shakespeare), a Barabbás ( Michel de Ghelderode) valamint Az ember tragédiája (Madách) között. Első pillanttásra a szövegkönyv rettenetes katyvasznak tűnt, és emiatt nagyon ambivalens érzéseket váltott ki belőlem az előadás. Azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy nem tudom maradéktalanul élvezni azt a színházi csodát, ami megjelenik előttem. Merthogy az bizony csoda volt. Az a profi színházakat megszégyenítő fegyelmezettség, amivel a diákok dolgoztak, az a rengeteg remek ötlet, mozgásszínházi elem és a kifejező, saját zene mind adott volt. De hiányzott az „összhangzó értelem”. Valahol az utolsó 6-7 percben elkezdtem sejteni, hogy talán nem is kellene keresnem, majd a végére arra jutottam, szabad asszociációk kötötték csupán össze a szövegrészleteket. Ez azonban ilyen klasszikus és mondhatnám, kultikus szövegek használata esetén nagy teret hagy a  „belemagyarázásnak”. Talán ha nem kerestem volna összefüggéseket… de az a helyzet, hogy nem tudtam, és nem is tudok nem keresni. Még most sem, ahogy ezeket a sorokat írom, másfél héttel később. Úgy látszik, nem sikerült teljesen elfogadnom a nagyon szabad koncepciót… De tekinthetünk erre máshogyan is: láttam egy olyan előadást, amely még napokkal később is foglakoztatott, formai kiválóságával pedig beírta magát a legmaradandóbb színházi élményeim közé.

Az első szakmai értékelést ennek következtében nagyon vártam. Reméltem ugyanis, hogy választ kapok a rengeteg kérdésemre. Kicsit kitérnék itt erre a minden nap megtartott, szerintem nagyon fontos programra. Itt volt ugyanis lehetőség arra, hogy az alkotók visszajelzést kapjanak, és a konstruktív kritikák és jótanácsok alapján javítsanak produkcióik minőségén. Ilyen szempontból jól működött az idei rendszer. Egyrészt, a zsűri összeálllítása miatt, mert hát volt itt színész (Culka Ottó), színházi szakember (Hizsnyan Géza), dramaturg és drámatanár (Németh Ervin és Perényi Balázs) valamint báb- és díszlettervező is (Micháč Gábor). Így mindenki egy kicsit a saját szemszögéből tudta segíteni a csapatokat. Másrészt jó ötletnek tartom civilek és diákok bevonását, hiszen, a szakemberek véleménye fontos, a közönségnek ők csak nagyon kis részét teszik ki. Szerénytelenül remélem, hogy én is tudtam valamit keveset segíteni meglátásaim megosztásával.

Az esti program a nyitrai Tyjátr Bábszínház Don Šajn alebo Márnotratný syn c. előadása volt. Ez az aranyos kis bábelőadás lehetőségett adott a résztvevőknek, hogy kicsit megpihenjenek. Legalábbis azoknak, akik ott voltak. Merthogy a nézőtéren legfeljebb 25 fő ült, de ez is egy nagylelkű becslés. Nem tudom, ez a fáradtságnak, izgalomnak volt-e betudható, vagy a szervezők nem hirdették az eseményt kellőképpen, esetleg az a nagyon szomorú helyzet áll fenn, hogy a verseny résztvevői közül senkit sem érdekel a bábszínház. Mindenesetre nagyon szomorú látvány volt az a rengeteg üres szék. Ennek ellenére látható élvezettel és odaadással játszottak nekünk egy népeszerűségéből sokat veszített műfaj lelkes művészei.

A fesztivál harmadik napját a KGSZT Volt egyszer egy popfesztivál c. darabjával kezdtük. Déry Tibor regénye, mely az alapot atda (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról), a szerző minden kvalitása mellett egy nagyon problémás szöveg. Ugyanis az egész egy szocialista propaganda írás a hanyatló nyugaton uralkodó rettenetes állapotokról. Szörnyű egyoldalúsága miatt nem is túl hatásos drogprevenciós szöveg. Hiányzik belőle ugyanis egy nagyon fontos elem: a „magasság”. Az, hogy miért hajlandó az a rengeteg fiatal olyan szörnyű állapotokba süllyedni, és azokat elviselni. Hogy mi az a gyönyör, amelyet ezek a szerek okoznak. Ahhoz, hogy súlya legyen a lezuhanásnak, meg kell mutatni a magasságot is. A csapat ötlete az volt, hogy kibontották Eszter történetét, egy megrázó szálat írva ezzel a cselekménybe. Sajnos egy kicsit visszaütött ez a próbálkozás, aláhúzta a mű didaktikus mivoltát és még szájbarágosábba tette. Teret nyújtott azonban Homolya Krisztinának egy remek színészi alakításhoz – Eszter monológja egy erős és szép színázi pillanata az előadásnak.

Ezután a produkció után drasztikus hangulatváltás következett: Lüszisztraté, ahogyan a füleki Apropó elmeséli. Arisztofanész aligha ismert volna a szövegben saját művére. De ez nem is baj. Olyan hiteles és felszabadult volt az egész előadás, hogy jól megfért egymás mellett Arisztofanész, a Pitagorasz-tétel, Hufnágel Pista és a Csemadok. Egy nagyon élvezetes diákcsíny kerekedett ki belőle a végére, olyan humoros szöveggel, amelynek hatására én sem tudtam magam visszafogni, és alkalmanként már-már zavaró hangerővel tört belőlem ki a nevetés. Ugyanis a viccek maguk is őszinték voltak, diákokra jellemző humorral- kétértelmű mondatok és színpadi jelenetek, utalások és szóviccek tömkelege zúdult a nézőre, és mégsem hatott egyik sem erőltetetten.
A jelmezek egyszerűek voltak, de jól működtek, a színpadkép látványos volt és univerzálisan használható. A szöveg szókimondó, pikáns voltát stilizálva ugyan, de erősen kiemelték a felhasznált rekvizitumok. Egyrészt a párnák sokoldalú és ügyes használata, másrészt a gyertya, amelyre innentől nem tudok nem fallikus szimbólumként tekinteni. Nagyon bevállalós és beszédes volt a színpadi mozgás is. Éppen olyan előadást sikerült vele csinálni, amit a szereplő és a nézőtéren ülő diákok is nagyon tudnak szeretni. És ha néha egy-egy tanítónéni felháborodva elsápad, az talán még szórakoztatóbbá teszi…

Délután is maradtunk a komédiák világában, a Nánai Színjátszócsoport A látnok (Sverák- Smoljak) c. előadása következett. Ez azonban egy egészen más jellegű humor volt – hozzám nagyon közel álló cseh humor, amelyet nagyon szépenn kiemelt a szenvtelen színészi játék. Végigkuncogtuk az előadást, de keserédes nevetés ez, a Kaszás utolsó mondatai ébresztik rá a nézőt a tragédiák súlyára, amellyel viccelődött a szöveg. Örültem, hogy ez a színházi stílus elkerült a Jókai Napokra. Remélem a zsűri kritikájának segítségével tudnak majd az apróságokon javítani, és több figyelmet szentelnek a kosztümöknek és a színpadképnek, ezzel még jobbá téve az előadásukat.

A Sycorax színjátszócsoport egy Ahogy tetszik (Shakespeare) feldolgozással készült, Nádasdy Ádám átiratára alapozva. Ez a mű kellőképpen kusza és sokszálon futó már Shakespreare-nél is. Ha ezt megpróbáljuk úgy elmesélni, hogy minden előzmény csupán visszaemlékezésként jelenik meg, az elég zavaros végeredményt szül, de a dráma ismeretével talán még követhető. Ha megcsavarjuk még egy szerepkettőzéssel is, az már teljesen megtéveszti a nézőt, próbalja keresni a kettőzés magyarázatát, dramaturgiai okát és célját, de csalódnia kell, mert olyat nem talál. Az így született szövegkönyv azonban szinte teljesen követhetetlen – mondom ezt úgy, hogy olvastam is a művet, láttam is több feldolgozásban. A diákok maguk sem biztosak néha, hol is vannak éppen és mi is történik, rengetegszer tekintenek ki a nézőkre. Mi pedig együtt érzünk velük, és sajnáljuk őket, hiszen egy ez egy ígéretes és lelkes csapat, akik évek óta rendszeres résztvevői a Tompa Mihály Országos Szavalóversenynek és a Jókai Napoknak is. Arról nem is beszélve, hogy a csapatban található különlegesen ügyes zenészek számaránya egészen döbbenetes. Számomra az egyik legnagyobb élménye volt a fesztiválnak, milyen tehetséges zenészek voltak ott. A zeneválasztás kissé problematikusabb, nagyon eklektikus és néha pusztán illusztratív funkciót tölt be. Egy kis egységesítés és köveztekezetesebb logikai átgondoltság sokat emelhet a csapat következő produkciójának színvonalán.

A SzondySokk csapatának Bizalom c. produkciója egy nagyon döcögős és szükségtelen expozícióval indult. Utána azonban nagyon aranyos és humoros kis jelenetek füzére kerekedett ki belőle, amelyekben klarinéton szólal meg az iPhone, 4 nyelven beszél a dolgozó apuka, 192cm-vel születik meg a “kis”gyermek… Sok ilyen és ehhez hasonló vicc van az előadásban, amelyek nagyon élvezetéssé teszik azt. A diákok is szemmel láthatóan magukénak érzik, felszabadultan játszanak – néha kicsit túlságosan is. Bizonyos gesztusok túl nagyok, egy kis finomhangolás jót tenne neki. A díszlet és a színpadi kellékek tára nagyon egyszerű és jól működő, a színes kendők azonban alkalmanként feleslegesnek tűnnek, és óvodai fellépéseket idéznek. Összeségében úgy gondolom, ez egy nagyon jó kis gyakorlat volt a csapatnak, hogy összeszokjon, és valami komolyabba vághassa a fejszéjét jövőre.

Este a Kármán József Színház Bingó! (Thremblay: Sógornők alapján) című előadása megmutatta nekünk, milyen veszélyes és visszás dolog a kényszeres és görcsös szórakoztatni akarás. Mindent ennek rendeltek alá, és így a végeredmény egy színészileg eklektikus produkció, amelybe bele van erőszakolva néhány bugyirózsaszín fényben elénekelt dal. Emellett ott vannak a nézőt teljességgel összezavaró elemek – a női szerepek egy részét férfiak játszák, ami egyrészt behoz egy következő színészi stílust, másrészt dramaturgiailag teljesen megmagyarázhatatlan, a jelentése rejtély marad.Problematikus a díszlet is. Az előadáshoz egyáltalán nem illő szimbolikát hordozó, kereszt alakú gerendázat, amely a szövegnek is ellentmond (hiszen elhangzik hogy egy társasház sokadik emeletén található lakás a helyszín) a legproblematikusabb eleme. De vannak itt olyan zavaró apróságok is, mint amikor megfőzött leves kerül elő a konyhaszekrény egyik polcából, vagy a tény, hogy el kellene hinnünk, hogy a színpadon látható 3 cipősdobozban egymillió bélyeg és ahhoz tartozó füzet található. Hiányzott az előadásból a koncepció és az egység – színészileg eklektikus, a darab moralizálása abban a vásári komédiára emlékeztető közegben hiteltelen. Mindent alárendel a szórakoztatásnak, ez pedig csúnyán visszaüt, és a végeredmény se nem szórakoztat, se nem gondolkodtat el. Legfeljebb azon, hogy a csudába írjam én ezt meg.

Az utolsó nap Dunaszerdahelyé volt. Elsőként a NovusOrtus diákszínpad Állati Színház avagy Színészfarm c. előadását tekinthettük meg, amely Orwell Állatfarmjának motívumaira épült. A szövegkönyv helyenként improvizátnak hat, nem irodalmi, mint az alapmű. Másrészt a hatalom-analógia nehezen alkalmazható ilyen helyzetben, hiszen a színház nem egy demokratikus intézmény, legalábbis a munkafolyamaton belül nem az. Nagyon elszomorít a gondolat, hogy ezek a “színészpalánták” ilyen romlottnak és szélsőségesen sötétnek látják a színházi világot. Meg kell vallanom, én két és fél éves korom óta járok rendszeresen színházba, sok időt töltöttem kulisszák mögött, és az ott szerzett tapasztalataim alapján hiteltelennek tűnik nekem az előadás moralizálása. Remélem a diákok folytatják a munkát, és ha közelebbről megismerik a színházat mint olyat, akkor megváltozik kicsit a véleményük.

A Fóusz Diákszínpad előadása, a Kata, a makrancos egy érdekes olvasata Shakespeare Makrancos hölgyének. Próbálja átültetni egy középiskolai közegbe és igyekszik a diákok problémáival foglalkozni. Ez alapvetően egy dícséretes ötlet, amely közel tudja hozni a színházat a fiatalokhoz és meg tudja őket szólítani. És néha meg tudja – gondolok itt a Nutella központi szerepére és romantikus mivoltára. Sok esetben viszont egyértelmű, hogy nem fiatalok játszanak, fiatalokról, fiataloknak, hanem egy felnőtt szemén keresztül mutatnak meg minket magunknak. Túlmagyaráz, szájbarág és alkalmanként egyszerűen csak nem igaz a valóságban (mint például az, hogy az egyedül hagyott diáklányok pezsgővel buliznának) – egyszóval “tanítónéni-szagú”. Úgy gondolom, ha több teret kap a csapat, hogy beleszólhasson a munkafolyamatba, az sokat segíthet, hogy hitelesebb színázat alkothassanak. Ha ők is élvezik és elhiszik amit játszanak, akkor minket is könyebben meggyőznek az igazukról – legyen az bármi.

A fesztivál kiemelkedő élménye volt nekem Soóky László két darabjának a bemutatása, a hely és időhiányra való tekintettel erre nem térnék ki, de mindenképpen javaslom mindenkinek, aki még mindig itt van, és a hatodik oldalát is elolvassa az írásomnak, hogy menjen el megnézni az előadásokat ha lehetősége nyílik rá. Nagy eséllyel találkozhat velem is a nézőtéren.

Utolsó este fogadást tartottak, amelynek hangjai még éjjel kettőkor is hallhatóak voltak a városban, majd másnap a kicsit álmos zsűri kiosztotta a díjakat a kicsit álmos résztvevőknek, majd elköszöntünk. Jövőre ugyanitt!

Hizsnyan Júlia

Ha két szó: június és Komárom összekapcsolódik, az csak egyet jelenthet: Jókai Napok. A fesztivál, amelynek színházi körökben szinte már misztikus jelentése van. Számomra is sokat sejtető volt, de egészen az idei fesztiválig, fogalmam sem volt a valódi, mögöttes tartalmáról.

Az egész meglehetősen különös módon kezdődött. A fesztivál kezdetének előestéjén még mit sem sejtettem arról, mi vár rám az elkövetkezendő napokban, a betöltött szerepemről pláne. Aztán egyszercsak Bárány János, a Visszhang főszerkesztője felkeresett, hogy szüksége lenne még egy emberre a szerkesztőségben. Mindössze annyit mondott, hogy megbeszélte az iskolaigazgatóval, és hogy kedden négykor várnak a Tiszti pavilonban. Akkor még nem fogtam fel egészen, ez mit jelent, de éreztem, most valami rendkívüli történik velem.

Így csöppentem bele mindennek a közepébe. Az első napon megjelentem a megbeszélt hely és idő szerint, és személyesen is megismerkedtem Jánossal és a többi szerkesztővel (akik között egyébként meglepően sok ismerős arcot fedeztem fel), valamint a helyszínnel, amely 6 napon keresztül adott otthont a napilap szorgos szerkesztőinek. Ahogy kiléptem a Tiszti erkélyére, és nekidőlve a korlátnak letekintettem a Klapka tér nyüzsgő forgatagára, arra gondoltam, ennél ideálisabb helyet keresve sem találhattak az írásra.

Nem sokáig bámészkodhattam, mert hamarosan kezdetét vette a megnyitó, majd az első versenyelőadás. Nemcsak a Jókai Napok, de a munkánk is elkezdődött. Már kedden buzgón készítettük a jegyzeteket, faggattuk a nézőket és a zsűrit is.

A fesztivált a kassai Pinceszínpad kezdte Csehov Leánykérés című művének feldolgozásával. Noha az elején nem kötött le túlzottan, és beletelt kis időbe, míg ráhangolódtam, élveztem az előadást. Jókat nevettem a poénokon, és megállapítottam, hogy igazán tehetséges, ígéretes fiatal színészeket látok a színpadon. Az édesapát alakító színész viszont nem kötött le túlzottan. Unottnak tűnt, így én is unatkoztam, amikor ő beszélt. Ötletesnek tartottam azonban, hogy a szereplők fejében zajló gondolatokat hangfelvételről halljuk, így jól meg tudtuk különböztetni a valóban elhagnzott beszédtől. Összességében kellemes, szórakoztató előadás volt, kezdésre épp ideális.

A VISZTA Tartuffe-előadása után ellentétes érzések kavarogtak bennem. Az alapkoncepció               – a modernizálás – tetszett, hisz mindig jó, ha a fiatalokkal a saját nyelvükön akarjuk megszerettetni a kötelezőt. Csakhogy nem mindenhol sikerült ezt jól megoldani – ez különben jellemző volt az egész darabra. Például az a jelenet, mikor Orgon – hangsúlyozva jelentőségét – egy frappáns zenére vonult be, szuper ötlet; a baj csak az, hogy az a zene valahogy mégsem volt olyan frappáns, nem tett hozzá Orgon karakteréhez. A másik, ami nagyon zavart – hol a vége? Az eredeti darab happy enddel végződik, és minden a helyére kerül. Az iparisták változatában megállunk a tetőpontnál, és nem varrjuk el a szálakat, ami bennem komoly hiányérzetet keltett. Maga a szöveg viszont igazán klassz volt, néha önkéntelenül is felnevettem rajta. Kár, hogy a legtöbb diák nem tudta jól elmondani. Voltak köztük olyanok, akiknek nemcsak a játéka nem tetszett, de beszédtechnikai problémákkal küzdöttek. Akadtak páran, akik rendelkeztek színészi képességgel, csak éppen egy nyers, kezdetleges formában nyilvánult meg. Az egyértelmű tehetség köztük Orgon alakítója volt. A legjobb férfi főszereplőnek járó díj nem is kerülhetett volna jobb helyre.

Kíváncsi voltam, az iparisok után mit nyújt a másik komáromi csapat, annál is inkább, mivel én a GIMISZ Ecce Homo című előadását már láttam egyszer Rimaszombaton, a Tompa Mihály versenyen. A rimaszombati verzió csonka, lerövidített változata volt a mostani előadásnak; őszintén szólva nem hittem volna, hogy abból az összeállításból ennyi mindent ki lehet hozni. De nekik sikerült. Konkrét történet nem igazán volt, helyette különböző irodalmi műveket használtak fel, hogy bemutassák egy ember életében a legmeghatározóbb, leginkább befolyásoló élethelyzeteket; mindezt pedig Weöres Sándor hangulatos, ritmusos versei kísérték, ami kitűnő választás volt. A kedvenc részem Az ember tragédiájából kiemelt jelenet volt. Az első emberpárt alakító színészpáros elképesztő koreográfiát mutatott be, szinte már akrobatikus mozdulatokkal. Míg a többiek szavaltak, közben csak őket tudtam figyelni, a mozgásukat, az arcukat, és hogy micsoda vibrálás, micsoda energia rezeg köztük. Egyedül az nem tetszett, hogy a jelenetek között nem volt semmiféle átmenet: egyik pillanatban még a Szentivánéji szerelmi kalamajkájának vagyunk tanúi, majd hirtelen a Barabbás drámájában találjuk magunkat. Tehát hiányzott a dramaturgiai ív. Mindenesetre egy különleges előadást láthattunk, úgy érzem, több lettem azzal, hogy megnéztem.

Művészi élmények szempontjából a csütörtököt tartom a Jókai Napok csúcspontjának, hisz aznap láttuk a legtöbb és legszínvonalasabb előadást. A kassai KGSzT Diákszínpad indította a napot a Volt egyszer egy popfesztivál című musicaljével. Tetszett, ahogy feldolgozták a drogfüggőség és a vele járó veszélyek témáját, ráadásul megemlítettek számos egyéb 21. századi problémát is: a rasszizmust, a családon belüli erőszakot, sőt a migrációt is. Ez így rendben is lenne, azonban ha már egyszer felvetünk egy komolyabb témát, azt illik rendesen kifejteni, nemcsak a felszínen kapirgálni. 40 perc nem elég arra, hogy ilyen fajsúlyú dolgokat alaposan boncolgassunk. Ezért lett volna jobb, ha megelégednek a drogtémával, hisz a kevesebb néha több. Furán hatott az is, hogy megszakítva a sztorit a színészek időnként megálltak egy helyben, és elmondtak pár számadatot a drogokkal kapcsolatban. Gondolom, ezek a megszakítások a riport részei akartak lenni, de akkor már érdemesebb egy színészt kijelölni riporternek, aki egyedül elmondja az összes lexikális adatot. A zenés betéteket ugyanakkor szépen megoldották, a legtöbb szereplő játéka tetszett, sőt Eszter tragédiája olyan erősen megérintett, hogy könnyekig hatódtam. Végeredményben elégedetten keltem fel a székből; érdemes volt megnézni ezt az előadást.

A füleki Apropó Kisszínpad következett a Lüszisztratéval. Mit is mondjak? Csodásak voltak; látszott a színeszeken, hogy élvezik a játékot, teljesen beleélték magukat, jól mozogtak, és megvolt köztük az összhang. A témaválasztás mindenképp dicséri a rendezőt, hisz egy szexbojkottról szóló művet nem nehéz megszerettetni a fiatalokkal. Miközben hatalmasakat nevettem a vicceken, az is eszembe jutott, vajon hol szerezték ezeket a gyönyörű kosztümöket, és hogy nekem is kéne olyan. Nem kérdés, hogy megérdemelték a fődíjat.

A csütörtöki nap utolsó előadása a Nánai Színjátszócsoport A látnok című produkciója volt. Továbbra sem vitatom a fülekiek érdemeit, de meg kell mondanom, számomra a nánaiak állnak az első helyen. A 11 csoport közül egyedül ők hozták meg (legalábbis nekem) a katarzis érzését. A halál témája rendkívül érzékeny, és nagyon megosztja az embereket, éppen ezért óvatosan kell hozzá nyúlni. Elkápráztatott, ahogy ez a csapat megragadta a témát. Végre egy olyan halálkaraktert láthattunk, amely nem félelmetes vagy kegyetlen, hanem türelmes, könnyed, szinte már mulatságos. Az egész előadás úgy volt humoros, hogy valahogy mégis meg tudta őrizni a komolyságát, és ráébreszteni bennünket, nézőket arra, hogy előbb-utóbb mindenki meghal – mi is. Ezenkívül remekül megállták a helyüket a történelmi utalások is.

Pénteken a királyhelmeci Sycorax Diákszínpadot láthattuk, akik Shakespeare Ahogy tetszik című drámáját dolgozták fel. Hááát… tény, hogy nem hálás feladat a csütörtöki zseniket túlszárnyalni, de akkor is… Számomra az egész kaotikus volt, nehezen sikerült követnem a cselekményt, amit tovább nehezített az is, hogy több szerepet is kiosztottak egyszerre két színésznek. Például, kábé a darab felénél jöttem rá, hogy egy főszereplő lány van (Rosalinda), csak épp két lány játssza a szerepét. És ha már ardeni erdő, meg párbaj, és esküvő, akkor honnan tudjuk épp hol járunk? Egy idő után megerőltető volt csak a szöveg alapján kikövetkeztetni az aktuális színt. El kell ismerni, a csapatban láttunk jó szavalókat és ügyes zenészeket, de ez önmagában nem mentette mega az előadást.

Rendkívül egyedi és szórakoztató előadást nyújtott az Ipolyságról érkezett SzondySokk nevű csoport, akik egy improvizációs játékokból összeállított darabot adtak elő Bizalom címmel, feldolgozva a bizalom különböző formáit és megnyilvánulásait mindenféle emberi kapcsolatokban. Ötletesek voltak a szituációk, sikerült átadniuk a helyzetek üzenetét, és a játszók véleményét a bizalomról. Változatos, dinamikus játéknak lehettünk tanúi, tele fergeteges poénokkal. A fiatalok nagyon őszintén játszottak, látszott, hogy élvezik a játékot. Ha egy szóval kéne őket jellemeznem (na jó, kettővel), azt mondanám: végtelenül szeretnivalóak.

Elmondható, hogy ez a fesztivál olyan volt, ahogy egy jó drámában illik: először jön a felvezetés, előbb-utóbb eljutunk a tetőponthoz, majd elérkezik a hanyatlás. A szombat pont megfelelt ez utóbbi követelményeinek. A dunaszerdahelyi Novus Ortus Diákszínpad Orwell Állatfarmját dolgozta fel, átültetve színházi közegbe. Ez jó ötlet volt, hisz itt is remekül meg tudták jeleníteni Orwell „egyenlő hierarchiáját“, de a mozgás és a szöveg olyan suta és szimpla volt,hogy egyszerűen nem tudta közvetíteni a mögöttes tartalmat. Igaz, volt egypár ügyes színész, és az utolsó jelenet már majdnem tetszett, mégis az előadásról leginkább egy maradt meg, mégpedig, hogy alig vártam, hogy vége legyen.

A fesztivál legutolsó darabját a szintén dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpad mutatta be. Ők Shakespeare A makrancos hölgy című művét helyezték át 21. századi közegbe, így lett a darabjuk címe Kata, a makrancos. Ez az előadás alapvetően tetszett, lekötött, megnevettetett; mégis azt kell mondanom, nem vesztettem volna semmit azzal, ha nem nézem meg. Próbáltak néhány, a fiatalokat érintő problémát boncolgatni, de nem voltak túl mélyrehatóak, inkább csak a felszínen kapirgáltak. Leginkább a semmitmondó amerikai tinifilmekhez hasonlítanám, amik ugyan pihentetőek és szórakoztatóak tudnak lenni, de nem mutatnak semmi újat és fontosat.

A fentiekből jól kivehető, hogy ezen a héten nem volt megállás. Előadások és szakmai kiértékelések végeláthatatlan sora indult el: a versenyzők játszottak, szavaltak, énekeltek, a zsűri ítélt és tanácsokat adott – a visszhangos pedig mindezt leírta, méghozzá töretlen lelkesedéssel és csillapíthatatlan kíváncsisággal. Utóbbira főként nekem volt szükségem, hisz én feleltem az újságban megjelent interjúkért. Minden egyes darab után némi izgalommal somfordáltam be a színfalak mögé, hogy elcsípjek valakit az éppen aktuális színjátszócsoportból. Aggódtam kicsit, hogy egyáltalán megtalálom-e őket, akarnak-e nyilatkozni, és vajon jó interjúalanyok lesznek-e. De szerencsém volt, mindegyikük készséggel vállalta a velem való beszélgetést, sőt, rengeteg meglepő és érdekes válasz született. A kedvenc interjúm talán az volt, amelyet Khéli Bálinttal, a Nánai Színjátszócsoport tagjával készítettem; de emlékezetes volt a SzondySokkal vagy épp a gimiszes Csóka Dáviddal való beszélgetés is. Azonban az összes interjúalanyomban volt valami közös: lerítt róluk, hogy imádják a csoportukat, a színjátszást és hogy boldogok, amiért itt lehettek a Jókai Napokon. Őszinteségük annál is egyértelműbb volt, mivel mindenkit közvetlenül az előadás után, még a megkönnybebbülés okozta eufóriában kaptam el, ilyenkor pedig az embernek nem is jut eszébe más válasz, csak ami az igazság. És hát a szemek csillogása sem hazudik soha…

Ezek a beszélgetések átlagosan csak öt percig tartottak, utána – ahogy minden szerkesztő – én is rohantam vissza a Tiszti pavilonba, hogy laptop elé pattanjak, és leírjam mindazt, amit felvettem. Volt egyfajta varázsa ennek az 1-2 órának. Mindenki a munkájára koncentrált; nem hallottunk mást, csupán a billentyűzet kattogását, egy-egy elejtett kérdést a helyesírással kapcsolatban vagy megjegyzést az előbb látott előadásról. Ha szünetet akartunk tartani, csak ki kellett lépnünk az erkélyre, hogy az idilli környezetben megihassuk a többedik kávénkat, esetleg elszívjunk egy szál cigit (de ez titok).

Persze nem akarok álszent lenni, a Jókai Napokkor nemcsak a megfeszített munkából jutott ki bőven, hanem a felhőtlen szórakozásból is. A fesztivál számos lehetőséget kínált a kikapcsolódásra, kezdve a komolyabb Múzeumi Szalontól a fiatalos Slam Poetryn át egészen Lajos András egyszemélyes előadásáig – Soóky László Papa különböző hangszereken hegedül című monodrámáját adta elő – amely, mondanom sem kell, nevetés volt hasfájásig.Sokan megörültek a Nézőművészeti Főiskola A fajok eredete című produkciójának, de kellemes élmény volt az őrsujfalusi ÉS!? Színház által előadott Az önmagát mosdató szerecsen című Soóky-darab is.

Különösen szívesen emlékszem vissza a vacsorákra is. Minden este néhány szerkesztővel együtt kényelmesen elsétáltunk a Panorámáig, majd ráérősen, a sok írás után elfáradva ettünk, közben pedig magasröptű beszélgetéseket folytattunk az aznapi előadásokról és a színház fontosságáról, vagy épp hangosan nevettünk egymás viccein.

Természetesen a fesztiválklubról sem feledkezhetünk meg. Esténként a RÉV fokozatosan megtelt fesztiválozókkal, és ismeretségkötések színterévé vált. Mi magunk is összebarátkoztunk pár jófej, aranyos fiatal színjátszóval. Az utolsó nap szomorúan búcsúztunk tőlük, de megbeszéltük, hogy legkésőbb a jövő évi fesztiválon ismét találkozunk. Sajnos csak reménykedni tudunk, hogy ez egy olyan találkozás lesz, amire valóban sort kerítünk, és nemcsak beszélünk róla.

Sokkal gyorsabban, mint gondoltuk vagy szerettük volna, eljött az, amit egy kicsit mindenki várt is meg nem is. Minden jelentős esemény lezárását áthatja az ünnepélyesség, nem volt ez másképp a fesztivál eredményhirdetésével sem. Minden kéz összeszorult, minden szem szorosan szegeződött a színpadra, minden versenyzőt áthatott a reménykedés és az izgalom, hogy őket vajon mikor hívják ki. Ahogy szép sorban osztogatták ki a jutalmakat, elégedetten bólintottam. Bizonyára nem volt egyszerű a zsűrinek meghozni ezeket a döntéseket, de kétségkívül jó munkát végeztek. Minden díj a megfelelő helyre került. Ezek után már nem maradt más hátra, mint hogy még egyszer, utoljára megtapsoljuk a nyerteseket és egymást, és hogy mindenki elinduljon hazafelé – egyesek szinte az ország másik felébe, mások csak a szomszédba.

Hát, ezek voltak a Jókai Napok. Nem is tudom, mi fogott meg benne igazán. A művészi közeg, ahol ennyi tehetséget láthattam egy helyen; a megszerzett szakmai tapasztalat; a megannyi új élmény, amelyet a színpadon keresztül és a „való életben“ is átélhettem; a rengeteg barátságos, jó ember, akiket megismerhettem; vagy mindez így együtt? Mi is a Jókai Napoknak a titka? Mitől olyan különleges, miért járnak ide vissza oly sokan hosszú éveken át? Nem is tudnám pontosan megfogalmazni. Egyszerűen jó itt, és kész.

Más már nem maradt hátra, csak hogy köszönetet mondjak, amiért részese lehettem ennek a páratlan és csodálatos hétnek. Isten hozzádot nem mondok senkinek, hiszen… jövőre újból találkozunk.

Finta Viktória