Jubilál a rozsnyói Meseszínház

Már két évtizede működik közép-szlovákiai központtal, Badin Ádám művészeti vezetésével a rozsnyói Meseszínház. Működési formája művészeti társulás, produkcióit alapítványi forrásokból hozza létre.

A Meseszínház mely 1997-ben, húsz évvel ezelőtt alakult Rozsnyón, feladatának  tekinti a felvidéki magyar népmesekincs és a hozzá kötődő tárgyi és zenei gyűjtés színházi formába való átlényegítését. Ezért keresi az összes közösségi játékformát és annak minden eszközét. A mesemondás, a bábjáték és az interaktív színházi kommunikáció eszközeit egyaránt felhasználja. Ezzel a módszerrel viszi vissza a népmesét abba közegbe ahonnan származik, de megtalálja az utat a nagyvárosi közönséghez is. A színház rendszeresen játszik Szlovákia, Erdély magyarlakta vidékein és Magyarországon. Rendszeres résztvevője a magyar és nemzetközi fesztiváloknak.

A jubileumi évadban folytatják a megkezdett utat, de kiszélesítve a kínálatot saját bemutatóik mellett több bábszínházat is vendégül látnak. Az első ilyen vendégelőadás a sepsiszentgyörgyi Cimborák A rest legény című bábelőadása.

A sepsiszentgyörgyi bábszínház 2017. szeptember 17-23 között a rozsnyói Meseszínház meghívására, a Bethlen Gábor Alap és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával, hat felvidéki településen (Rozsnyón, Buzitán, Feleden, Pelsőcön, Várhosszúréten és Tornalján) nyolc  alkalommal játszotta az említett bábjátékát.

A Meseszínház ünnepi évadának első bemutatója egy indián népmesét dolgoz fel, melynek az az érdekessége, hogy Cseh Tamás Csillagokkal táncoló Kojot című mesekönyvéből való. Az előadás zenéjét a rozsnyói Czakó József írja, Groschmid Erik kecskeméti bábtervezõ tervezi a bábokat.

 

 

Dögölj meg,  drágám!

A Dialóg n. o. és a szarvasi Cervinus Teátrum koprodukciójának eredményeképpen új szlovákiai magyar dráma bemutatójára kerül sor a hétvégén Pozsonyban. 2017. szeptember 9-én 19.00 órai kezdettel a Ticho a spol. kamaraszínház ad otthont Soóky László Dögölj meg, drágám című abszurd színjátékának ősbemutatójának. Az előadást Varga Viktor rendezte, játsszák: Dósa Zsuzsa és Nádházy Péter.

A Dögölj meg, drágám, Soóky László tragikomédiája az elmagányosodás folyamatáról, következményeiről, az izolálódás keserű komédiájáról vall. Árpád és Mária megpróbál újra kapcsolatba kerülni egymással, de a megbocsátás, a múlt traumáinak feldolgozása félrecsúszik, az évtizedekig elfojtott keserűség felszínre tör, és abszurd módon elpusztítja az egymáshoz utatkeresőket. A dráma egy házaspár találkozásának örömein és fájdalmán keresztül meséli el a közösség hiábavaló útkeresését, emberséges, törékeny, ugyanakkor tragikomikus agóniáját. Tehát azok számára is olvasható, és kódolható, akik nem ismerik közelről a szlovákiai magyar közösség kapcsolódásának lehetetlenségét.

„Az abszurd színjáték olyan műfaj, amelyben senki nem tudja eldönteni, hogy meg akar-e ölni valakit. Azt sem tudja eldönteni, hogy őt meg akarja-e ölni valaki, mert az nem úgy van, hogy egyszer csak valakit megölünk, vagy egyszer csak valaki fogja magát és megöl minket. Ez azért bonyolult, mert  mi is nagyon szeretjük őket, akiket meg akarunk ölni, és ők is nagyon szeretnek minket, akiket ők meg akarnak ölni. Így aztán boldogan tervezgetjük, hogy egyszer majd kölcsönösen megöljük egymást és e gondolatok fennköltsége kielégít bennünket.

A civil létezés árnyékát követve a politikai életben is előfordulnak abszurd helyzetek,  de csak a világ szerencsésebb és kulturáltabb részein, mondjuk tőlünk nyugatra, vagy tőlünk keletre. Aki azt gondolná, hogy a felvidéki magyar politikai lét precízen felépített stratégiájának összefonódó láncszemeiben előfordulhat ilyen abszurdnak tűnő balfék, nagyon téved, tételezzük fel róla azt, hogy rosszindulatú. Annyi bizonyos, hogy nem a mi egytyúkaljunk.

Jó, ne zárjuk ki azt a lehetőséget, hogy a Felvidéken is föllelhetünk pártszerűnek mondható formációkat, amelyek közül egyik, vagy esetleg a másik dominanciára törekszik. De! Egyik sem tiporná el a másikat. Mert az nálunk nem úgy van. Az igaz, hogy majdnem úgy van, de azért egészen mégsincs úgy. A mi pártjaink inkább feláldozzák a népet, mintsem, hogy egymást tipornák el!

S aki ennek a nagyszerűségét nem ismeri fel, az nyilvánvalóan Übü párti.”

Soóky László, a szerző

„Van két ember, aki összetartozik, volt egy tragédia, mely elválasztotta őket, de most újra összehozza őket az élet. A cél azonban, hogy bosszút álljanak egymáson. Mindez humorral és könnyekkel átitatva. Rólunk szól, ilyenek vagyunk, még akkor is ha nem ismerjük be magunknak. Hányszor mondjuk egymásnak, vagy csak gondoljuk, hogy Dögölj meg, de mindig hozzátesszük, hogy Drágám! Ebben az előadásban az igazi szerelem minden arcát megmutatjuk, mert ez az az érzés, amely boldoggá tesz, és közben szép lassan megöl… Két kiváló színészi alakítást láthat a közönség Dósa Zsuzsa és Nádházy Péter előadásában.”

Varga Viktor, a rendező

 

 

Egy disznótor pontos leírása

2017. június 2-án az őrsújfalusi kultúrházban került először bemutatásra a Dialóg non-profit szervezet új produkciója, Soóky László Egy disznótor pontos leírása című mesélőszínházi előadása. Az Egy disznótor pontos leírása folytatása annak a sorozatnak, mely A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönddel kezdődött. Csak míg ez utóbbi a második világháború utáni évek tragikus eseményeit vizsgálja, addig a Disznótor a 70-es évek, a prágai tavaszt követő konszolidációs időszakot eleveníti fel. A két előadás szemlélete megegyezik abban, hogy nem az általános nagypolitikai eseményeken felől közelít a történtekhez, hanem a kisember fókuszát választja, ezáltal megkerüli a patetikus, merev történelemszemléletet és élő emlékezet-fogódzókat kínál. Soóky László drámaszövege ráadásul végtelen könnyedséggel és humorral beszél a szovjet ideiglenes megszállásról, az átvilágításról, a szabadság ideájáról, valamint a közösség szabadságra való képtelenségéről. A disznótor – mint egy áldozati keret megmutatja a közeg működési mechanizmusát, s közben beékelve képet kapunk a politikai manőverekről és a túlélési lehetőségekről.

“Soóky László tulajdonképpen tartja magát a Csöndben is alkalmazott szerkesztési elvhez: a magyar anekdotikus hagyományra támaszkodva nagyrészt humorra kihegyezett epizódok füzérében mesél egy kisebb közösség és a történelem találkozásáról, mintegy mítosszá emelve a szlovákiai magyar kisember tapasztalatait, életstratégiáit. A Csönd és a Disznótor között azonban pontosan érzékelhető a fókuszváltás: míg az előbbiben egy falu, illetve mikrorégió korszakos történeteiből bukkannak elő egyéni sorsok pillanatképei, a friss előadásban az elbeszélő Énnek és családjának egy napja a keret, amelybe – valamiféle utólagos lábjegyzetként, az elmondás, a kimondás, a megosztás szükségétől hajtva – beékelődnek a tágabb történelmi horizont eseményei.

A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd egy többé-kevésbé egyértelműen megítélt korszak epizódjait hozta elénk: fél szavakból is értjük egymást, ha a második világháborút követő ki- és betelepítésről, a szövetkezetesítésről, a május elsejékről beszélünk. A hetvenes évek, a Husák-éra kinek-kinek személyes történetéből viszont mind a mai napig nem alakult ki egyezményes narratíva – ki volt áldozat, ki egyszerűen túlélő, ki valami más. A kibeszéletlenség, az elhallgatás dilemmája részben a Disznótor „hivatalos” premierjére is rányomta a bélyegét. A Jókai Napokon – ott, ahol meglehetősen heterogén közönség láthatta ezt a monodrámát – pontosan megmutatkozott, mennyire más rétegeit érti/érzi a műnek a 40 pluszos közönség, és hol vesztik el a fonalat a 20 mínuszos fiatalok, akiknek már semmilyen személyes tapasztalatuk nem fűződik a múlt rendszer társadalmi és nyelvi valóságához. Őket Lajos András játéka vihette magával – márpedig emlékezetes játék ez. Mesélőszínház a műfaji megjelölés, de ha szószínházra asszociálunk, tévedünk. Lajos András legalább annyit mesél nekünk a hátán, egy hordóban a színpadra hurcolt minimális kellékekkel, amelyek újabb és újabb szerepbe iktatva önálló életet élő, de a szöveget erősítő motívumhálót szőnek a történetbe. Azt a szakmai eleganciát és könnyedséget pedig, amellyel a testét, arcjátékát, hangját uralva pillanatok alatt újabb és újabb figurává lényegül át, csak megsüvegelni lehet. Látni kell.” – írta az előadásról Lakatos Krisztina. (Új Szó, 2017. június 21.)