Csuk és Gek

apatúra

Írták, rendezték, előadták és zenélték : forgácsok

(Forgács András és Forgács Miklós)

Ősbemutató: 2019. június 29., Léva

A családi tragédiák általában nem kerülnek nyilvánosságra, rejtőzködve a ház falai között maradnak, s az idő múltával a brutalitás lassan feledésbe merül, megszépül, családon belüli anekdotává szelídül. Ilyen történet a forgácsoké is, tabu, a mihez nem szabad hozzányúlni, ami szent és sérthetetlen, amiről nem szabad beszélni, amit nem szabad említeni se. Nem szabadna, a forgács fivérek mégis úgy döntöttek, hogy levetkőzik a szemérmességüket, visszanyúlnak, felszaggatják és fertőtlenítik azokat a sebeket, amelyeket a testükben és a lelkükben hordoztak eddig. Azokat a sebeket, amelyeket gyermeki lelkesedéssel egymásnak okoztak, azokat a sebeket, amelyeket apjuktól kaptak ajándékba és azokat a családi sebeket, amelyeket az anyjuk jelenléttelenül, a testével takart el, ne, hogy orvosi látlelet legyen belőle, ne, hogy a kövér boltos nénik sokasága igelit zacskóba csomagolva szelektált hír gyanánt megossza a vásárlók tömegével.

A kérdés az, hogy, amikor a szereplők vakon a sebek után tapogatóznak a korabeli hegeket tépik-e fel, vagy véletlenszerűen belemarnak egymás húsába, lelkébe. S kérdés az is, hogy a szándékon túl a felidézett eset tartalmilag mennyire hiteles? Valós-e, megélhető-e újra az akkori trauma, különösen akkor, ha az egykori testvéri konfliktusok szeretetteljes emlékezéssé emelkednek, s az apa iránt táplált gyermeki gyűlölet valami krisztusi ügyködés által élét veszti, a nadrágszíjjal való verések emlékei úgy bukkannak elő, mintha mai vágyaink egykori megvalósulásai lennének. A felvetett kérdésre, hogy a drámában felidézett esetek tartalmilag lehetnek-e hitelesek, forgácsok egyértelmű választ adtak: igen, lehetnek, részben lehetnek, kizárt. Az ok és maga az okfejtés is egyszerű: a gondolkodó ember utólag megírt naplójában szelektál, skatulyázik, idealizálja önmagát. Korábban megélt traumái feldolgozása elől inkább kitér, a végkifejletet a jövőre bízza, reménykedve az igazság győzedelmeskedésében.

Tévedéseiket, ha kimondják is, hagyják üresen kongani a provincia útvesztőiben, mely provinciában hiába nevezik meg az adott helyszínt, mondjuk Lévát, vagy a Csendes- óceán partját Vlagyivosztok környékén, hiába jegyzik fuldoklóként az Ipoly folyó örvényeit, az általuk színes ceruzával, vérrel, kiloccsant agyvelővel körbehatárolt univerzum tágabb az elképzelhetőnél. Az előadás során különösen akkor feltűnő ez, amikor a forgácsok egyike domináns figurává, diktátorrá válik valamelyik etűdben.

A dráma stílusa tudatosan nem egységes, tobzódó, a realista pillanatok mellett nem fukarkodik a performance art felvonultatásával sem, s mert az alkotók a teljes művet több – korban egymástól leválasztható rock – és heavy metal koncertben helyezték el, éles határ figyelhető meg a zenei történet és a szóbeli történet között. A villanygitárral elmuzsikált zenei történet jó kezekben van, az elbeszélt történet libikókásabb. A drámát az érzelmekre hegyezték ki, de erős érzelmi hatást csak azon bennfentesek körében ér el, akik bizalmasan ismerik a forgácsok történetét.

A drámai etűdök – elsősorban amiatt, hogy a szerzők nem tragédiaként kezelték az egyébként tragikus helyzeteket, inkább a derű tüll hálójával takargatták be — külön – külön izgalmasak, de nem válnak történetté. Dramaturgiai beavatkozások sorával történetté válhattak volna, de láthatóan nem ez volt az alkotók célja. Amit viszont célul tűztek ki, tételesen azt, hogy felhívják a figyelmet egy, a társadalom által a szőnyeg alá söpört helyzetre, amely a szégyenérzet miatt a családi közösségekben tragédiák sorozatát hordozta és hordozza magában ma is, amit tabuként kezelt és kezel a családok sokasága, a társadalom pedig a boldog nem-tudás önámító hazugságában tetszeleg, nos ez a szándék figyelmet érdemlő módon sikerült. A forgácsok előadása különleges és nagyszerű előadás, azokkal a hibákkal együtt, amelyek a különleges és nagyszerű színházi előadásokban előfordulnak.

Soóky László