55. Jókai Napok – az amatőr színház ünnepe

Sok egyetemista szeret előterminusban vizsgázni, hiszen így meg lehet hosszabítani a nyári szünetet, hogy bulizni, utazni, fürödni menjenek…Vagy, mint az én esetemben, Komáromba sietnek, hogy részt vegyenek a Jókai Napokon. Meg kell mondanom, úgy gondolom, én döntöttem jól.

Június 12-én el is kezdődött a várva-várt fesztivál. A Pinceszínpad Csehov Leánykérés című darabját választotta. Nem vagyok benne biztos, hogy egy olyan mű, amelynek cselekménye szinte kizárólag a szereplők jelleméből adódó konfliktusokra épít,megfelelő választás-e kezdő színészeknek. Az aranyos, humoros kis etüd, aminek első olvasatra Csehov írása tűnhet, valójában virtuóz színészi játékot követelő alkotás, mely tapasztaltabb művészeken is kifoghat. A zene sem támogatta meg az előadást, az aláfestő jellegen kívül nem igazán volt szerepe. Ettől eltekintve azonban egy élvezhető előadást láthattunk, amelyet megédesített a viszontlátás öröme, hiszen a Pinceszínpad több év kihagyás után alakult újjá.

Következő nap az Ipari Szakközépiskolában kezdtünk. Be kell vallanom, kissé szkeptikusan ültem be, azon gondolkodva, mi újat is lehet még Moliére Tartuffejével mondani. Valamit mindig, hiszen a világban mindig voltak és lesznek is „Tartfuffeök”, akik képmutatásukkal jutnak előre. De ennél nekem többet adott az előadás. Megismerkedhedtem ugyanis Parti Nagy Lajos csodálatos fordításával, amely végülis meg is válaszolta nekem a „mit akart a rendező ezzel a darabbal” örök kérdését. Ez ugyanis az az előadás, ami tökéletes a diákok színház és drámairodalom iránti érdeklődésének felkeltésére. A szöveg szellemes, humoros és a hagyományos fordításoknál „maibb” nyelven íródott, az előadók pedig hitelesen adják át – feltételezem, részben azért, mert közelinek érzik. Voltak persze aprósagok, amelyek zavaróan hatottak – például a rengeteg felesleges mozgás a színpadon, de ettől függetlenül egy érdekes és értékes előadást láthattam, amelynek szerintem sok-sok diákhoz el kellene jutnia. Talán meghozza a kedvüket Moliérehez. Vagy Parti Nagy Lajoshoz…
A szöveg mellett, az előadás több elemét is kiemelném, elsősorban a jelmezeket, azon belül is azt a motívumot, amit Micháč Gábor (a zsűri tagja) „beszédes cipőknek” nevezett. Nagyon finom jelzések voltak ezek, utalások a szereplők tetteire és jellemére. Ékes példája volt ennek Elmira váltása tornacipőből egy feltűnő magassarkúra, mikor kikezd Tartuffe-fel. Remekül megkomponált és hatásos jelent volt Orgon hazatérése is, nagyon beszédes képet festett autoritatív mivoltáról és pozíciójáról a családban. Ez később fontos szerepet játszik, hiszen ez magyarázza, miért tűri mindenki el a nemkívánt (sőt gyűlölt) vendéget.
A darab legkiemelkedőbb része azonban számomra a befejezés volt. Orgon magára teríti a meggyilkolt Tartuffe kabátját, ezzel magára véve az  „örökséget”. Szép jelzése ez annak, hogy sem a családot, sem pedig a világot nem lehet megszabadítani a Tartuffe-öktől.

A hét harmadik előadása, a GIMISZ Ecce homo című produkciója okozta nekem a legtöbb fejtörést. Egészen pontosan, a dramaturgiája. Akárhogyan próbáltam, nem találtam sok összefüggést Weöres Sándor versei, a Szentivánéji álom (Shakespeare), a Barabbás ( Michel de Ghelderode) valamint Az ember tragédiája (Madách) között. Első pillanttásra a szövegkönyv rettenetes katyvasznak tűnt, és emiatt nagyon ambivalens érzéseket váltott ki belőlem az előadás. Azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy nem tudom maradéktalanul élvezni azt a színházi csodát, ami megjelenik előttem. Merthogy az bizony csoda volt. Az a profi színházakat megszégyenítő fegyelmezettség, amivel a diákok dolgoztak, az a rengeteg remek ötlet, mozgásszínházi elem és a kifejező, saját zene mind adott volt. De hiányzott az „összhangzó értelem”. Valahol az utolsó 6-7 percben elkezdtem sejteni, hogy talán nem is kellene keresnem, majd a végére arra jutottam, szabad asszociációk kötötték csupán össze a szövegrészleteket. Ez azonban ilyen klasszikus és mondhatnám, kultikus szövegek használata esetén nagy teret hagy a  „belemagyarázásnak”. Talán ha nem kerestem volna összefüggéseket… de az a helyzet, hogy nem tudtam, és nem is tudok nem keresni. Még most sem, ahogy ezeket a sorokat írom, másfél héttel később. Úgy látszik, nem sikerült teljesen elfogadnom a nagyon szabad koncepciót… De tekinthetünk erre máshogyan is: láttam egy olyan előadást, amely még napokkal később is foglakoztatott, formai kiválóságával pedig beírta magát a legmaradandóbb színházi élményeim közé.

Az első szakmai értékelést ennek következtében nagyon vártam. Reméltem ugyanis, hogy választ kapok a rengeteg kérdésemre. Kicsit kitérnék itt erre a minden nap megtartott, szerintem nagyon fontos programra. Itt volt ugyanis lehetőség arra, hogy az alkotók visszajelzést kapjanak, és a konstruktív kritikák és jótanácsok alapján javítsanak produkcióik minőségén. Ilyen szempontból jól működött az idei rendszer. Egyrészt, a zsűri összeálllítása miatt, mert hát volt itt színész (Culka Ottó), színházi szakember (Hizsnyan Géza), dramaturg és drámatanár (Németh Ervin és Perényi Balázs) valamint báb- és díszlettervező is (Micháč Gábor). Így mindenki egy kicsit a saját szemszögéből tudta segíteni a csapatokat. Másrészt jó ötletnek tartom civilek és diákok bevonását, hiszen, a szakemberek véleménye fontos, a közönségnek ők csak nagyon kis részét teszik ki. Szerénytelenül remélem, hogy én is tudtam valamit keveset segíteni meglátásaim megosztásával.

Az esti program a nyitrai Tyjátr Bábszínház Don Šajn alebo Márnotratný syn c. előadása volt. Ez az aranyos kis bábelőadás lehetőségett adott a résztvevőknek, hogy kicsit megpihenjenek. Legalábbis azoknak, akik ott voltak. Merthogy a nézőtéren legfeljebb 25 fő ült, de ez is egy nagylelkű becslés. Nem tudom, ez a fáradtságnak, izgalomnak volt-e betudható, vagy a szervezők nem hirdették az eseményt kellőképpen, esetleg az a nagyon szomorú helyzet áll fenn, hogy a verseny résztvevői közül senkit sem érdekel a bábszínház. Mindenesetre nagyon szomorú látvány volt az a rengeteg üres szék. Ennek ellenére látható élvezettel és odaadással játszottak nekünk egy népeszerűségéből sokat veszített műfaj lelkes művészei.

A fesztivál harmadik napját a KGSZT Volt egyszer egy popfesztivál c. darabjával kezdtük. Déry Tibor regénye, mely az alapot atda (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról), a szerző minden kvalitása mellett egy nagyon problémás szöveg. Ugyanis az egész egy szocialista propaganda írás a hanyatló nyugaton uralkodó rettenetes állapotokról. Szörnyű egyoldalúsága miatt nem is túl hatásos drogprevenciós szöveg. Hiányzik belőle ugyanis egy nagyon fontos elem: a „magasság”. Az, hogy miért hajlandó az a rengeteg fiatal olyan szörnyű állapotokba süllyedni, és azokat elviselni. Hogy mi az a gyönyör, amelyet ezek a szerek okoznak. Ahhoz, hogy súlya legyen a lezuhanásnak, meg kell mutatni a magasságot is. A csapat ötlete az volt, hogy kibontották Eszter történetét, egy megrázó szálat írva ezzel a cselekménybe. Sajnos egy kicsit visszaütött ez a próbálkozás, aláhúzta a mű didaktikus mivoltát és még szájbarágosábba tette. Teret nyújtott azonban Homolya Krisztinának egy remek színészi alakításhoz – Eszter monológja egy erős és szép színázi pillanata az előadásnak.

Ezután a produkció után drasztikus hangulatváltás következett: Lüszisztraté, ahogyan a füleki Apropó elmeséli. Arisztofanész aligha ismert volna a szövegben saját művére. De ez nem is baj. Olyan hiteles és felszabadult volt az egész előadás, hogy jól megfért egymás mellett Arisztofanész, a Pitagorasz-tétel, Hufnágel Pista és a Csemadok. Egy nagyon élvezetes diákcsíny kerekedett ki belőle a végére, olyan humoros szöveggel, amelynek hatására én sem tudtam magam visszafogni, és alkalmanként már-már zavaró hangerővel tört belőlem ki a nevetés. Ugyanis a viccek maguk is őszinték voltak, diákokra jellemző humorral- kétértelmű mondatok és színpadi jelenetek, utalások és szóviccek tömkelege zúdult a nézőre, és mégsem hatott egyik sem erőltetetten.
A jelmezek egyszerűek voltak, de jól működtek, a színpadkép látványos volt és univerzálisan használható. A szöveg szókimondó, pikáns voltát stilizálva ugyan, de erősen kiemelték a felhasznált rekvizitumok. Egyrészt a párnák sokoldalú és ügyes használata, másrészt a gyertya, amelyre innentől nem tudok nem fallikus szimbólumként tekinteni. Nagyon bevállalós és beszédes volt a színpadi mozgás is. Éppen olyan előadást sikerült vele csinálni, amit a szereplő és a nézőtéren ülő diákok is nagyon tudnak szeretni. És ha néha egy-egy tanítónéni felháborodva elsápad, az talán még szórakoztatóbbá teszi…

Délután is maradtunk a komédiák világában, a Nánai Színjátszócsoport A látnok (Sverák- Smoljak) c. előadása következett. Ez azonban egy egészen más jellegű humor volt – hozzám nagyon közel álló cseh humor, amelyet nagyon szépenn kiemelt a szenvtelen színészi játék. Végigkuncogtuk az előadást, de keserédes nevetés ez, a Kaszás utolsó mondatai ébresztik rá a nézőt a tragédiák súlyára, amellyel viccelődött a szöveg. Örültem, hogy ez a színházi stílus elkerült a Jókai Napokra. Remélem a zsűri kritikájának segítségével tudnak majd az apróságokon javítani, és több figyelmet szentelnek a kosztümöknek és a színpadképnek, ezzel még jobbá téve az előadásukat.

A Sycorax színjátszócsoport egy Ahogy tetszik (Shakespeare) feldolgozással készült, Nádasdy Ádám átiratára alapozva. Ez a mű kellőképpen kusza és sokszálon futó már Shakespreare-nél is. Ha ezt megpróbáljuk úgy elmesélni, hogy minden előzmény csupán visszaemlékezésként jelenik meg, az elég zavaros végeredményt szül, de a dráma ismeretével talán még követhető. Ha megcsavarjuk még egy szerepkettőzéssel is, az már teljesen megtéveszti a nézőt, próbalja keresni a kettőzés magyarázatát, dramaturgiai okát és célját, de csalódnia kell, mert olyat nem talál. Az így született szövegkönyv azonban szinte teljesen követhetetlen – mondom ezt úgy, hogy olvastam is a művet, láttam is több feldolgozásban. A diákok maguk sem biztosak néha, hol is vannak éppen és mi is történik, rengetegszer tekintenek ki a nézőkre. Mi pedig együtt érzünk velük, és sajnáljuk őket, hiszen egy ez egy ígéretes és lelkes csapat, akik évek óta rendszeres résztvevői a Tompa Mihály Országos Szavalóversenynek és a Jókai Napoknak is. Arról nem is beszélve, hogy a csapatban található különlegesen ügyes zenészek számaránya egészen döbbenetes. Számomra az egyik legnagyobb élménye volt a fesztiválnak, milyen tehetséges zenészek voltak ott. A zeneválasztás kissé problematikusabb, nagyon eklektikus és néha pusztán illusztratív funkciót tölt be. Egy kis egységesítés és köveztekezetesebb logikai átgondoltság sokat emelhet a csapat következő produkciójának színvonalán.

A SzondySokk csapatának Bizalom c. produkciója egy nagyon döcögős és szükségtelen expozícióval indult. Utána azonban nagyon aranyos és humoros kis jelenetek füzére kerekedett ki belőle, amelyekben klarinéton szólal meg az iPhone, 4 nyelven beszél a dolgozó apuka, 192cm-vel születik meg a “kis”gyermek… Sok ilyen és ehhez hasonló vicc van az előadásban, amelyek nagyon élvezetéssé teszik azt. A diákok is szemmel láthatóan magukénak érzik, felszabadultan játszanak – néha kicsit túlságosan is. Bizonyos gesztusok túl nagyok, egy kis finomhangolás jót tenne neki. A díszlet és a színpadi kellékek tára nagyon egyszerű és jól működő, a színes kendők azonban alkalmanként feleslegesnek tűnnek, és óvodai fellépéseket idéznek. Összeségében úgy gondolom, ez egy nagyon jó kis gyakorlat volt a csapatnak, hogy összeszokjon, és valami komolyabba vághassa a fejszéjét jövőre.

Este a Kármán József Színház Bingó! (Thremblay: Sógornők alapján) című előadása megmutatta nekünk, milyen veszélyes és visszás dolog a kényszeres és görcsös szórakoztatni akarás. Mindent ennek rendeltek alá, és így a végeredmény egy színészileg eklektikus produkció, amelybe bele van erőszakolva néhány bugyirózsaszín fényben elénekelt dal. Emellett ott vannak a nézőt teljességgel összezavaró elemek – a női szerepek egy részét férfiak játszák, ami egyrészt behoz egy következő színészi stílust, másrészt dramaturgiailag teljesen megmagyarázhatatlan, a jelentése rejtély marad.Problematikus a díszlet is. Az előadáshoz egyáltalán nem illő szimbolikát hordozó, kereszt alakú gerendázat, amely a szövegnek is ellentmond (hiszen elhangzik hogy egy társasház sokadik emeletén található lakás a helyszín) a legproblematikusabb eleme. De vannak itt olyan zavaró apróságok is, mint amikor megfőzött leves kerül elő a konyhaszekrény egyik polcából, vagy a tény, hogy el kellene hinnünk, hogy a színpadon látható 3 cipősdobozban egymillió bélyeg és ahhoz tartozó füzet található. Hiányzott az előadásból a koncepció és az egység – színészileg eklektikus, a darab moralizálása abban a vásári komédiára emlékeztető közegben hiteltelen. Mindent alárendel a szórakoztatásnak, ez pedig csúnyán visszaüt, és a végeredmény se nem szórakoztat, se nem gondolkodtat el. Legfeljebb azon, hogy a csudába írjam én ezt meg.

Az utolsó nap Dunaszerdahelyé volt. Elsőként a NovusOrtus diákszínpad Állati Színház avagy Színészfarm c. előadását tekinthettük meg, amely Orwell Állatfarmjának motívumaira épült. A szövegkönyv helyenként improvizátnak hat, nem irodalmi, mint az alapmű. Másrészt a hatalom-analógia nehezen alkalmazható ilyen helyzetben, hiszen a színház nem egy demokratikus intézmény, legalábbis a munkafolyamaton belül nem az. Nagyon elszomorít a gondolat, hogy ezek a “színészpalánták” ilyen romlottnak és szélsőségesen sötétnek látják a színházi világot. Meg kell vallanom, én két és fél éves korom óta járok rendszeresen színházba, sok időt töltöttem kulisszák mögött, és az ott szerzett tapasztalataim alapján hiteltelennek tűnik nekem az előadás moralizálása. Remélem a diákok folytatják a munkát, és ha közelebbről megismerik a színházat mint olyat, akkor megváltozik kicsit a véleményük.

A Fóusz Diákszínpad előadása, a Kata, a makrancos egy érdekes olvasata Shakespeare Makrancos hölgyének. Próbálja átültetni egy középiskolai közegbe és igyekszik a diákok problémáival foglalkozni. Ez alapvetően egy dícséretes ötlet, amely közel tudja hozni a színházat a fiatalokhoz és meg tudja őket szólítani. És néha meg tudja – gondolok itt a Nutella központi szerepére és romantikus mivoltára. Sok esetben viszont egyértelmű, hogy nem fiatalok játszanak, fiatalokról, fiataloknak, hanem egy felnőtt szemén keresztül mutatnak meg minket magunknak. Túlmagyaráz, szájbarág és alkalmanként egyszerűen csak nem igaz a valóságban (mint például az, hogy az egyedül hagyott diáklányok pezsgővel buliznának) – egyszóval “tanítónéni-szagú”. Úgy gondolom, ha több teret kap a csapat, hogy beleszólhasson a munkafolyamatba, az sokat segíthet, hogy hitelesebb színázat alkothassanak. Ha ők is élvezik és elhiszik amit játszanak, akkor minket is könyebben meggyőznek az igazukról – legyen az bármi.

A fesztivál kiemelkedő élménye volt nekem Soóky László két darabjának a bemutatása, a hely és időhiányra való tekintettel erre nem térnék ki, de mindenképpen javaslom mindenkinek, aki még mindig itt van, és a hatodik oldalát is elolvassa az írásomnak, hogy menjen el megnézni az előadásokat ha lehetősége nyílik rá. Nagy eséllyel találkozhat velem is a nézőtéren.

Utolsó este fogadást tartottak, amelynek hangjai még éjjel kettőkor is hallhatóak voltak a városban, majd másnap a kicsit álmos zsűri kiosztotta a díjakat a kicsit álmos résztvevőknek, majd elköszöntünk. Jövőre ugyanitt!

Hizsnyan Júlia

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.