A Jókai Napok egy újonc szemével

Ha két szó: június és Komárom összekapcsolódik, az csak egyet jelenthet: Jókai Napok. A fesztivál, amelynek színházi körökben szinte már misztikus jelentése van. Számomra is sokat sejtető volt, de egészen az idei fesztiválig, fogalmam sem volt a valódi, mögöttes tartalmáról.

Az egész meglehetősen különös módon kezdődött. A fesztivál kezdetének előestéjén még mit sem sejtettem arról, mi vár rám az elkövetkezendő napokban, a betöltött szerepemről pláne. Aztán egyszercsak Bárány János, a Visszhang főszerkesztője felkeresett, hogy szüksége lenne még egy emberre a szerkesztőségben. Mindössze annyit mondott, hogy megbeszélte az iskolaigazgatóval, és hogy kedden négykor várnak a Tiszti pavilonban. Akkor még nem fogtam fel egészen, ez mit jelent, de éreztem, most valami rendkívüli történik velem.

Így csöppentem bele mindennek a közepébe. Az első napon megjelentem a megbeszélt hely és idő szerint, és személyesen is megismerkedtem Jánossal és a többi szerkesztővel (akik között egyébként meglepően sok ismerős arcot fedeztem fel), valamint a helyszínnel, amely 6 napon keresztül adott otthont a napilap szorgos szerkesztőinek. Ahogy kiléptem a Tiszti erkélyére, és nekidőlve a korlátnak letekintettem a Klapka tér nyüzsgő forgatagára, arra gondoltam, ennél ideálisabb helyet keresve sem találhattak az írásra.

Nem sokáig bámészkodhattam, mert hamarosan kezdetét vette a megnyitó, majd az első versenyelőadás. Nemcsak a Jókai Napok, de a munkánk is elkezdődött. Már kedden buzgón készítettük a jegyzeteket, faggattuk a nézőket és a zsűrit is.

A fesztivált a kassai Pinceszínpad kezdte Csehov Leánykérés című művének feldolgozásával. Noha az elején nem kötött le túlzottan, és beletelt kis időbe, míg ráhangolódtam, élveztem az előadást. Jókat nevettem a poénokon, és megállapítottam, hogy igazán tehetséges, ígéretes fiatal színészeket látok a színpadon. Az édesapát alakító színész viszont nem kötött le túlzottan. Unottnak tűnt, így én is unatkoztam, amikor ő beszélt. Ötletesnek tartottam azonban, hogy a szereplők fejében zajló gondolatokat hangfelvételről halljuk, így jól meg tudtuk különböztetni a valóban elhagnzott beszédtől. Összességében kellemes, szórakoztató előadás volt, kezdésre épp ideális.

A VISZTA Tartuffe-előadása után ellentétes érzések kavarogtak bennem. Az alapkoncepció               – a modernizálás – tetszett, hisz mindig jó, ha a fiatalokkal a saját nyelvükön akarjuk megszerettetni a kötelezőt. Csakhogy nem mindenhol sikerült ezt jól megoldani – ez különben jellemző volt az egész darabra. Például az a jelenet, mikor Orgon – hangsúlyozva jelentőségét – egy frappáns zenére vonult be, szuper ötlet; a baj csak az, hogy az a zene valahogy mégsem volt olyan frappáns, nem tett hozzá Orgon karakteréhez. A másik, ami nagyon zavart – hol a vége? Az eredeti darab happy enddel végződik, és minden a helyére kerül. Az iparisták változatában megállunk a tetőpontnál, és nem varrjuk el a szálakat, ami bennem komoly hiányérzetet keltett. Maga a szöveg viszont igazán klassz volt, néha önkéntelenül is felnevettem rajta. Kár, hogy a legtöbb diák nem tudta jól elmondani. Voltak köztük olyanok, akiknek nemcsak a játéka nem tetszett, de beszédtechnikai problémákkal küzdöttek. Akadtak páran, akik rendelkeztek színészi képességgel, csak éppen egy nyers, kezdetleges formában nyilvánult meg. Az egyértelmű tehetség köztük Orgon alakítója volt. A legjobb férfi főszereplőnek járó díj nem is kerülhetett volna jobb helyre.

Kíváncsi voltam, az iparisok után mit nyújt a másik komáromi csapat, annál is inkább, mivel én a GIMISZ Ecce Homo című előadását már láttam egyszer Rimaszombaton, a Tompa Mihály versenyen. A rimaszombati verzió csonka, lerövidített változata volt a mostani előadásnak; őszintén szólva nem hittem volna, hogy abból az összeállításból ennyi mindent ki lehet hozni. De nekik sikerült. Konkrét történet nem igazán volt, helyette különböző irodalmi műveket használtak fel, hogy bemutassák egy ember életében a legmeghatározóbb, leginkább befolyásoló élethelyzeteket; mindezt pedig Weöres Sándor hangulatos, ritmusos versei kísérték, ami kitűnő választás volt. A kedvenc részem Az ember tragédiájából kiemelt jelenet volt. Az első emberpárt alakító színészpáros elképesztő koreográfiát mutatott be, szinte már akrobatikus mozdulatokkal. Míg a többiek szavaltak, közben csak őket tudtam figyelni, a mozgásukat, az arcukat, és hogy micsoda vibrálás, micsoda energia rezeg köztük. Egyedül az nem tetszett, hogy a jelenetek között nem volt semmiféle átmenet: egyik pillanatban még a Szentivánéji szerelmi kalamajkájának vagyunk tanúi, majd hirtelen a Barabbás drámájában találjuk magunkat. Tehát hiányzott a dramaturgiai ív. Mindenesetre egy különleges előadást láthattunk, úgy érzem, több lettem azzal, hogy megnéztem.

Művészi élmények szempontjából a csütörtököt tartom a Jókai Napok csúcspontjának, hisz aznap láttuk a legtöbb és legszínvonalasabb előadást. A kassai KGSzT Diákszínpad indította a napot a Volt egyszer egy popfesztivál című musicaljével. Tetszett, ahogy feldolgozták a drogfüggőség és a vele járó veszélyek témáját, ráadásul megemlítettek számos egyéb 21. századi problémát is: a rasszizmust, a családon belüli erőszakot, sőt a migrációt is. Ez így rendben is lenne, azonban ha már egyszer felvetünk egy komolyabb témát, azt illik rendesen kifejteni, nemcsak a felszínen kapirgálni. 40 perc nem elég arra, hogy ilyen fajsúlyú dolgokat alaposan boncolgassunk. Ezért lett volna jobb, ha megelégednek a drogtémával, hisz a kevesebb néha több. Furán hatott az is, hogy megszakítva a sztorit a színészek időnként megálltak egy helyben, és elmondtak pár számadatot a drogokkal kapcsolatban. Gondolom, ezek a megszakítások a riport részei akartak lenni, de akkor már érdemesebb egy színészt kijelölni riporternek, aki egyedül elmondja az összes lexikális adatot. A zenés betéteket ugyanakkor szépen megoldották, a legtöbb szereplő játéka tetszett, sőt Eszter tragédiája olyan erősen megérintett, hogy könnyekig hatódtam. Végeredményben elégedetten keltem fel a székből; érdemes volt megnézni ezt az előadást.

A füleki Apropó Kisszínpad következett a Lüszisztratéval. Mit is mondjak? Csodásak voltak; látszott a színeszeken, hogy élvezik a játékot, teljesen beleélték magukat, jól mozogtak, és megvolt köztük az összhang. A témaválasztás mindenképp dicséri a rendezőt, hisz egy szexbojkottról szóló művet nem nehéz megszerettetni a fiatalokkal. Miközben hatalmasakat nevettem a vicceken, az is eszembe jutott, vajon hol szerezték ezeket a gyönyörű kosztümöket, és hogy nekem is kéne olyan. Nem kérdés, hogy megérdemelték a fődíjat.

A csütörtöki nap utolsó előadása a Nánai Színjátszócsoport A látnok című produkciója volt. Továbbra sem vitatom a fülekiek érdemeit, de meg kell mondanom, számomra a nánaiak állnak az első helyen. A 11 csoport közül egyedül ők hozták meg (legalábbis nekem) a katarzis érzését. A halál témája rendkívül érzékeny, és nagyon megosztja az embereket, éppen ezért óvatosan kell hozzá nyúlni. Elkápráztatott, ahogy ez a csapat megragadta a témát. Végre egy olyan halálkaraktert láthattunk, amely nem félelmetes vagy kegyetlen, hanem türelmes, könnyed, szinte már mulatságos. Az egész előadás úgy volt humoros, hogy valahogy mégis meg tudta őrizni a komolyságát, és ráébreszteni bennünket, nézőket arra, hogy előbb-utóbb mindenki meghal – mi is. Ezenkívül remekül megállták a helyüket a történelmi utalások is.

Pénteken a királyhelmeci Sycorax Diákszínpadot láthattuk, akik Shakespeare Ahogy tetszik című drámáját dolgozták fel. Hááát… tény, hogy nem hálás feladat a csütörtöki zseniket túlszárnyalni, de akkor is… Számomra az egész kaotikus volt, nehezen sikerült követnem a cselekményt, amit tovább nehezített az is, hogy több szerepet is kiosztottak egyszerre két színésznek. Például, kábé a darab felénél jöttem rá, hogy egy főszereplő lány van (Rosalinda), csak épp két lány játssza a szerepét. És ha már ardeni erdő, meg párbaj, és esküvő, akkor honnan tudjuk épp hol járunk? Egy idő után megerőltető volt csak a szöveg alapján kikövetkeztetni az aktuális színt. El kell ismerni, a csapatban láttunk jó szavalókat és ügyes zenészeket, de ez önmagában nem mentette mega az előadást.

Rendkívül egyedi és szórakoztató előadást nyújtott az Ipolyságról érkezett SzondySokk nevű csoport, akik egy improvizációs játékokból összeállított darabot adtak elő Bizalom címmel, feldolgozva a bizalom különböző formáit és megnyilvánulásait mindenféle emberi kapcsolatokban. Ötletesek voltak a szituációk, sikerült átadniuk a helyzetek üzenetét, és a játszók véleményét a bizalomról. Változatos, dinamikus játéknak lehettünk tanúi, tele fergeteges poénokkal. A fiatalok nagyon őszintén játszottak, látszott, hogy élvezik a játékot. Ha egy szóval kéne őket jellemeznem (na jó, kettővel), azt mondanám: végtelenül szeretnivalóak.

Elmondható, hogy ez a fesztivál olyan volt, ahogy egy jó drámában illik: először jön a felvezetés, előbb-utóbb eljutunk a tetőponthoz, majd elérkezik a hanyatlás. A szombat pont megfelelt ez utóbbi követelményeinek. A dunaszerdahelyi Novus Ortus Diákszínpad Orwell Állatfarmját dolgozta fel, átültetve színházi közegbe. Ez jó ötlet volt, hisz itt is remekül meg tudták jeleníteni Orwell „egyenlő hierarchiáját“, de a mozgás és a szöveg olyan suta és szimpla volt,hogy egyszerűen nem tudta közvetíteni a mögöttes tartalmat. Igaz, volt egypár ügyes színész, és az utolsó jelenet már majdnem tetszett, mégis az előadásról leginkább egy maradt meg, mégpedig, hogy alig vártam, hogy vége legyen.

A fesztivál legutolsó darabját a szintén dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpad mutatta be. Ők Shakespeare A makrancos hölgy című művét helyezték át 21. századi közegbe, így lett a darabjuk címe Kata, a makrancos. Ez az előadás alapvetően tetszett, lekötött, megnevettetett; mégis azt kell mondanom, nem vesztettem volna semmit azzal, ha nem nézem meg. Próbáltak néhány, a fiatalokat érintő problémát boncolgatni, de nem voltak túl mélyrehatóak, inkább csak a felszínen kapirgáltak. Leginkább a semmitmondó amerikai tinifilmekhez hasonlítanám, amik ugyan pihentetőek és szórakoztatóak tudnak lenni, de nem mutatnak semmi újat és fontosat.

A fentiekből jól kivehető, hogy ezen a héten nem volt megállás. Előadások és szakmai kiértékelések végeláthatatlan sora indult el: a versenyzők játszottak, szavaltak, énekeltek, a zsűri ítélt és tanácsokat adott – a visszhangos pedig mindezt leírta, méghozzá töretlen lelkesedéssel és csillapíthatatlan kíváncsisággal. Utóbbira főként nekem volt szükségem, hisz én feleltem az újságban megjelent interjúkért. Minden egyes darab után némi izgalommal somfordáltam be a színfalak mögé, hogy elcsípjek valakit az éppen aktuális színjátszócsoportból. Aggódtam kicsit, hogy egyáltalán megtalálom-e őket, akarnak-e nyilatkozni, és vajon jó interjúalanyok lesznek-e. De szerencsém volt, mindegyikük készséggel vállalta a velem való beszélgetést, sőt, rengeteg meglepő és érdekes válasz született. A kedvenc interjúm talán az volt, amelyet Khéli Bálinttal, a Nánai Színjátszócsoport tagjával készítettem; de emlékezetes volt a SzondySokkal vagy épp a gimiszes Csóka Dáviddal való beszélgetés is. Azonban az összes interjúalanyomban volt valami közös: lerítt róluk, hogy imádják a csoportukat, a színjátszást és hogy boldogok, amiért itt lehettek a Jókai Napokon. Őszinteségük annál is egyértelműbb volt, mivel mindenkit közvetlenül az előadás után, még a megkönnybebbülés okozta eufóriában kaptam el, ilyenkor pedig az embernek nem is jut eszébe más válasz, csak ami az igazság. És hát a szemek csillogása sem hazudik soha…

Ezek a beszélgetések átlagosan csak öt percig tartottak, utána – ahogy minden szerkesztő – én is rohantam vissza a Tiszti pavilonba, hogy laptop elé pattanjak, és leírjam mindazt, amit felvettem. Volt egyfajta varázsa ennek az 1-2 órának. Mindenki a munkájára koncentrált; nem hallottunk mást, csupán a billentyűzet kattogását, egy-egy elejtett kérdést a helyesírással kapcsolatban vagy megjegyzést az előbb látott előadásról. Ha szünetet akartunk tartani, csak ki kellett lépnünk az erkélyre, hogy az idilli környezetben megihassuk a többedik kávénkat, esetleg elszívjunk egy szál cigit (de ez titok).

Persze nem akarok álszent lenni, a Jókai Napokkor nemcsak a megfeszített munkából jutott ki bőven, hanem a felhőtlen szórakozásból is. A fesztivál számos lehetőséget kínált a kikapcsolódásra, kezdve a komolyabb Múzeumi Szalontól a fiatalos Slam Poetryn át egészen Lajos András egyszemélyes előadásáig – Soóky László Papa különböző hangszereken hegedül című monodrámáját adta elő – amely, mondanom sem kell, nevetés volt hasfájásig.Sokan megörültek a Nézőművészeti Főiskola A fajok eredete című produkciójának, de kellemes élmény volt az őrsujfalusi ÉS!? Színház által előadott Az önmagát mosdató szerecsen című Soóky-darab is.

Különösen szívesen emlékszem vissza a vacsorákra is. Minden este néhány szerkesztővel együtt kényelmesen elsétáltunk a Panorámáig, majd ráérősen, a sok írás után elfáradva ettünk, közben pedig magasröptű beszélgetéseket folytattunk az aznapi előadásokról és a színház fontosságáról, vagy épp hangosan nevettünk egymás viccein.

Természetesen a fesztiválklubról sem feledkezhetünk meg. Esténként a RÉV fokozatosan megtelt fesztiválozókkal, és ismeretségkötések színterévé vált. Mi magunk is összebarátkoztunk pár jófej, aranyos fiatal színjátszóval. Az utolsó nap szomorúan búcsúztunk tőlük, de megbeszéltük, hogy legkésőbb a jövő évi fesztiválon ismét találkozunk. Sajnos csak reménykedni tudunk, hogy ez egy olyan találkozás lesz, amire valóban sort kerítünk, és nemcsak beszélünk róla.

Sokkal gyorsabban, mint gondoltuk vagy szerettük volna, eljött az, amit egy kicsit mindenki várt is meg nem is. Minden jelentős esemény lezárását áthatja az ünnepélyesség, nem volt ez másképp a fesztivál eredményhirdetésével sem. Minden kéz összeszorult, minden szem szorosan szegeződött a színpadra, minden versenyzőt áthatott a reménykedés és az izgalom, hogy őket vajon mikor hívják ki. Ahogy szép sorban osztogatták ki a jutalmakat, elégedetten bólintottam. Bizonyára nem volt egyszerű a zsűrinek meghozni ezeket a döntéseket, de kétségkívül jó munkát végeztek. Minden díj a megfelelő helyre került. Ezek után már nem maradt más hátra, mint hogy még egyszer, utoljára megtapsoljuk a nyerteseket és egymást, és hogy mindenki elinduljon hazafelé – egyesek szinte az ország másik felébe, mások csak a szomszédba.

Hát, ezek voltak a Jókai Napok. Nem is tudom, mi fogott meg benne igazán. A művészi közeg, ahol ennyi tehetséget láthattam egy helyen; a megszerzett szakmai tapasztalat; a megannyi új élmény, amelyet a színpadon keresztül és a „való életben“ is átélhettem; a rengeteg barátságos, jó ember, akiket megismerhettem; vagy mindez így együtt? Mi is a Jókai Napoknak a titka? Mitől olyan különleges, miért járnak ide vissza oly sokan hosszú éveken át? Nem is tudnám pontosan megfogalmazni. Egyszerűen jó itt, és kész.

Más már nem maradt hátra, csak hogy köszönetet mondjak, amiért részese lehettem ennek a páratlan és csodálatos hétnek. Isten hozzádot nem mondok senkinek, hiszen… jövőre újból találkozunk.

 

Finta Viktória