Egy disznótor pontos leírása

2017. június 2-án az őrsújfalusi kultúrházban került először bemutatásra a Dialóg non-profit szervezet új produkciója, Soóky László Egy disznótor pontos leírása című mesélőszínházi előadása. Az Egy disznótor pontos leírása folytatása annak a sorozatnak, mely A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönddel kezdődött. Csak míg ez utóbbi a második világháború utáni évek tragikus eseményeit vizsgálja, addig a Disznótor a 70-es évek, a prágai tavaszt követő konszolidációs időszakot eleveníti fel. A két előadás szemlélete megegyezik abban, hogy nem az általános nagypolitikai eseményeken felől közelít a történtekhez, hanem a kisember fókuszát választja, ezáltal megkerüli a patetikus, merev történelemszemléletet és élő emlékezet-fogódzókat kínál. Soóky László drámaszövege ráadásul végtelen könnyedséggel és humorral beszél a szovjet ideiglenes megszállásról, az átvilágításról, a szabadság ideájáról, valamint a közösség szabadságra való képtelenségéről. A disznótor – mint egy áldozati keret megmutatja a közeg működési mechanizmusát, s közben beékelve képet kapunk a politikai manőverekről és a túlélési lehetőségekről.

“Soóky László tulajdonképpen tartja magát a Csöndben is alkalmazott szerkesztési elvhez: a magyar anekdotikus hagyományra támaszkodva nagyrészt humorra kihegyezett epizódok füzérében mesél egy kisebb közösség és a történelem találkozásáról, mintegy mítosszá emelve a szlovákiai magyar kisember tapasztalatait, életstratégiáit. A Csönd és a Disznótor között azonban pontosan érzékelhető a fókuszváltás: míg az előbbiben egy falu, illetve mikrorégió korszakos történeteiből bukkannak elő egyéni sorsok pillanatképei, a friss előadásban az elbeszélő Énnek és családjának egy napja a keret, amelybe – valamiféle utólagos lábjegyzetként, az elmondás, a kimondás, a megosztás szükségétől hajtva – beékelődnek a tágabb történelmi horizont eseményei.

A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd egy többé-kevésbé egyértelműen megítélt korszak epizódjait hozta elénk: fél szavakból is értjük egymást, ha a második világháborút követő ki- és betelepítésről, a szövetkezetesítésről, a május elsejékről beszélünk. A hetvenes évek, a Husák-éra kinek-kinek személyes történetéből viszont mind a mai napig nem alakult ki egyezményes narratíva – ki volt áldozat, ki egyszerűen túlélő, ki valami más. A kibeszéletlenség, az elhallgatás dilemmája részben a Disznótor „hivatalos” premierjére is rányomta a bélyegét. A Jókai Napokon – ott, ahol meglehetősen heterogén közönség láthatta ezt a monodrámát – pontosan megmutatkozott, mennyire más rétegeit érti/érzi a műnek a 40 pluszos közönség, és hol vesztik el a fonalat a 20 mínuszos fiatalok, akiknek már semmilyen személyes tapasztalatuk nem fűződik a múlt rendszer társadalmi és nyelvi valóságához. Őket Lajos András játéka vihette magával – márpedig emlékezetes játék ez. Mesélőszínház a műfaji megjelölés, de ha szószínházra asszociálunk, tévedünk. Lajos András legalább annyit mesél nekünk a hátán, egy hordóban a színpadra hurcolt minimális kellékekkel, amelyek újabb és újabb szerepbe iktatva önálló életet élő, de a szöveget erősítő motívumhálót szőnek a történetbe. Azt a szakmai eleganciát és könnyedséget pedig, amellyel a testét, arcjátékát, hangját uralva pillanatok alatt újabb és újabb figurává lényegül át, csak megsüvegelni lehet. Látni kell.” – írta az előadásról Lakatos Krisztina. (Új Szó, 2017. június 21.)