Liliomfi a Thália Színházban

Párhuzamos világok – ez a kassai Thália Színház 2017/18-as évadának témája. Négy nagyszínpadi és két stúdió előadás kínál többféle szemszögből is rálátást erre a problematikára.. A kassai Thália Színház  2017/18-as színi szezonjának első bemutatója Szigligeti Ede-Lakatos Róbert  Liliomfi című zenés komédiája, melyre 2017. november 16-án kerül sor.

Szigligeti Ede ikonikus színpadi művét rengeteg zenével, dallal, mókával és még több személyességgel Telihay Péter rendezi. A komáromi színház volt művészeti vezetője tizennégy év után először rendez ismét szlovákiai magyar színházban, de első ízben dolgozik Kassán, úgyhogy egyszerre nagy visszatérést, folytatást és újrakezdést ígér ez a munka. Telihay Péter kifejezetten a kassai színészekre igazította a darabot.

Két vándorszínész járja Magyarország tájait. Fiatalok, vidámak, jóképűek, tehetségesek, örülnek az életnek. Különböző kalandokba, és szerelmekbe bonyolódnak, mint az ilyen fiatalok gyakran és rendszerint. A nézők közben képet kapnak a magyar vidék mindennapjairól: szokásairól, furcsaságairól, küzdelmeiről, örömeiről és gyötrelmeiről.

Sajnálatos aktualitást kölcsönöz a történetnek az egyik legsikeresebb magyar filmrendező, Makk Károly minap bekövetkezett halála. Makk a legsötétebb diktatúra korszakában készített filmet a szabadságról és az életörömről, a szerelemről és a bigott maradiságról derűs és ironikus keretbe helyezve Liliomfi és Szellemfi, a két vándorszínész kalandjait. Darvas Iván és Pécsi Sándor párosa kitörölhetetlen nyomot hagyott a magyar film rajongóinak emlékezetében. Érdekes adalék, hogy az olasz film pápája, Federico Fellini is ekkoriban készítette el a vándorló artistákról szóló költői művét, az Országúton-t. A nyomor, a kiszolgáltatottság és az élni akarás kétféle megfogalmazása a háború borzalmai után: emez derűsen, ironikusan, amaz sötéten és líraian…

Liliomfi és Szellemfi belépett a híres bohócpárosok sorába Makk filmjével. Az úr és szolga sokszor nevetséges versengése és összetartozása régi témája a művészetnek. Don Quijote és Sancho Panza, vagy Mozart operájában Don Giovanni és Leporello is ennek a viszonynak a varázslatos képei. De ilyen Stan és Pan, vagy Estragon és Vladimir Beckett Godot-jából. Egyszerre esetlenek, ügyetlenek, ugyanakkor tiszták és ártatlanok akkor is, ha történetesen valami csínytevésben vesznek részt…

Rólunk, színészekről, színházi emberekről, csepűrágókról mesél Szigligeti színműve, derűvel, örömmel, ugyanakkor valami fátyolos melankóliával, mint mikor az ember a boldogság tetején  arra gondol, hogy egyszer ennek vége szakad.

 

 

Telihay Péter, rendező vallomása a darabról:

 „És ott a tenger, partot őriz. A parton ott ül ő is, ő is.”

                                                                                        /Dienes Eszter/

Ki is hát ez a két alak? Test és lélek. Anyag és szellem. Egyazon maszk két oldala: egy szomorú, könnyes és egy vidám, kacagó arc. Akár a bohóc maszkja.

Különös, elgondolkodtató alcímet adott Szigligeti Endre Liliomfi című művének a XIX. század közepén: „társadalmi vígjáték”. Már túl vagyunk az első magyar nyelven működő színház megalapításán. Túl Petőfi és Déryné vándorszínészi munkálkodásán. Laborfalvy Róza, a híres díva ekkora már Jókai kedvese. De legfőképpen épp csak túl vagyunk 1848-49. bukott forradalmán és szabadságharcán… meghalt a remény, maradt az élet.

Makk Károly híres filmje Darvassal és Pécsivel a második világháború háború után, az elnyomás évei alatt készült. Fellini is ekkor készítette az Országúton-t, amikor a vesztes háború után az egyház vette át a hatalmat Olaszországban és behatolt az emberek hétköznapjaiba…  Érdekes összefüggés, hogy a két rendezőzseni hasonló témához nyúlt:  vándorszínészek, mostoha sorsú, vándorló cirkuszi artisták  történetén keresztül tekintenek egy kifosztott országra, s lakóira.

Gyakran hallom, hogy a színészek „léhák”, ”könnyelműek”, vagy hogy elvadultak és korhelyek, hogy a színésznők „könnyűvérűek”, „szabadosak”. Meglehet. Azonban tudom, hogy ez csak kívülről  tűnik így.  „Társadalmi vígjáték” – írja Szigligeti, s érdemes komolyan venni ezt a megjelölést. Főszereplői a színészek: Liliomfi és Szellemfi a kor gyermekei. Provokátorai és szórakoztatói környezetüknek. Vigaszt nyújtanak és tükröt tartanak azoknak, akikkel a sors összehozza őket. Egyazon arc egyik és másik fele, akár a bohócoké: szomorú és derűs. Színésznek lenni ma nem sikk, inkább eszelős megszállottság. A maszk derűje és bánata ennek a megszállottságnak a két arca. Egy alak áll a tenger partján (Zampano, vagy Szellemfi?) s körvonalai lassan elmosódnak a messzeségben. Hogy ki volt, nem tudjuk, nyomait még őrzi a parti homok, míg föl nem támad az esti szél…

A Liliomfiban a kispolgári és a bohém életforma kettőségéről van szó, társadalmunkban egy adott pillanatban, a felnőtté válás csalhatatlan jeleként dönteni kell, élhetetlen művész lesz az ember vagy köztiszteletben álló polgár, erről a problémáról szól többek között Thomas Mann Tonio Krögere és Szerb Antal Utas és holdvilága is. A színház megoldhatja-e az élet vesződségeit, az élet felérhet-e a színházzal érdekességben, izgalomban? Persze a társadalmi kérdések is ugyanolyan lényegesek ebben a témában, hiszen a művész általában azonos a kívülálló, többiektől elütő, másságát nem leplező, párhuzamos világban élő egyénnel. A bohém, a színész, a csepűrágó, az alkotó ember kényelmetlen, kezelhetetlen, sőt a sztereotípia szerint a többiek tartják el, (lásd a tücsök és a hangya történetét). A Liliomfiban a főhősök nem akarják elfogadni a tényeket, a nekik kirendelt valóságot, ők ragaszkodnak ahhoz a jogukhoz és kiváltságukhoz, hogy a maguk kénye-kedve szerint alakítsák az életük, ez viszont óhatatlanul oda vezet, hogy vannak többiek és vannak ők, és a párhuzamos világok metszéspontjaiban mikor nevetségesen, mikor szomorkásan, mikor tragikusan, mikor szórakoztatón felszikrázik a meg nem értettség fölötti fájdalom.

0 válaszok

Hagyjon egy választ

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük