Kategória archív: Egyéb

Dunaszerdahelyen épül a harmadik magyar kőszínház?

Egyre több biztató jele mutatkozik annak, hogy belátható időn belül a Felvidék harmadik magyar kőszínháza Dunaszerdahelyen nyitná meg kapuit. Hírét vettük ugyanis, hogy informális csoportosulás jött létre a dunaszerdahelyi kőszínház megalapítása és megépítése érdekében.

Megismerhettük azt a színházkedvelő-színházcsináló barátok által készített megvalósíthatósági előtanulmányt, amely a későbbi megvalósíthatósági terv előzménye lehet.

A szerkesztőségünkhöz eljuttatott dokumentum szerzői leszögeznek több, a kőszínház felépítése mellett szóló érvet. Az első, hogy Dunaszerdahely erősödő regionális központ; a második, hogy a Nagyszombati kerületben jóval az országos szint alatt van a színházi férőhelyek száma. Harmadik érvként azt hozzák fel, hogy a városban működik színházi közeg, van egy működő társulat, olyan mértékű színházi élet zajlik Dunaszerdahelyen, amely jelentős megalapozója lehet a harmadik felvidéki magyar kőszínház szakmai feltételeinek.

Vajon felgördül-e a függöny 2019 szeptemberében a harmadik felvidéki magyar kőszínházban?  Erről faggattuk Hájos Zoltán polgármestert, Menyhárt Józsefet, a Magyar Közösség Pártja elnökét, Gál Tamás színművészt, valamint Scheer Gábort és Szabó Manyit, a dunaszerdahelyi Rivalda Színház színészeit.

A megvalósíthatósági előtanulmány szerzői leszögezik: „A 2011-es népszámlálás adatai szerint a Nagyszombati kerület összlakosságának 21,8%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek. A Dunaszerdahelyi járásban 87.349 fő (74,98%), a Galántai járásban pedig 32.793 fő (35,03%). A 120.142 fő helyzete halmozottan hátrányos, ugyanis a Nagyszombati kerület jelenlegi adottságaiból kifolyólag nincs lehetősége közvetlen környezetében állandó színházban anyanyelvén előadásokra járni. Logikusnak látszik, hogy a régióban élő magyar kisebbség legnagyobb központjában, Dunaszerdahelyen épüljön föl egy állandó színház a kerületben élő magyar lakosság igényeinek kiszolgálására” – írják. És hozzáteszik: ez azért is előnyös lenne, mert a Szenci járás magyar lakossága számára (9.134 fő) is lehetőség nyílna arra, hogy anyanyelvén látogathasson színházi előadásokat, sőt egy Dunaszerdahelyen felépülő magyar nyelvű színház a Pozsonyban élő magyarokat is megszólíthatná. Így összesen 143.395 fő kiszolgálására, 450 férőhelyes színházzal számolva, egy férőhelyre 318 fő jutna.” – áll a dokumentumban.

 

A polgármester szerint

– A harmadik felvidéki magyar színház létrehozásának tervét Dunaszerdahelyen izgalmasnak találom – mondta megkeresésünkre dr. Hájos Zoltán, Dunaszerdahely polgármestere. – Színházat alapítani Csallóköz központjában életképes ötlet, mert a járási székhelyű város erős magyar közösségével képes volna közönséget biztosítani egy állandó kőszínháznak. – Úgy tudjuk, több lehetséges helyszín is felmerült. Melyek voltak ezek? Hol tart most az épület ügye? – vetettük közbe. – Valóban több helyszín merült fel a színház lehetséges helyszíneként. Szóba került Dunaszerdahelyen a régi kultúrház és a Csaplár Benedek Városi Művelődési Központ épülete is, illetve ötlet szinten egy úgynevezett zöldmezős beruházás víziója is. Tudomásom szerint most készül a harmadik, a véglegesnek szánt megvalósíthatósági előtanulmány és építészeti terv, amely a művelődési központ épületének mozitermével számol – tájékoztatott a polgármester. Az eldőlt már, hogy a város lesz-e a színház fenntartója? – kíváncsiskodtunk. – Az önkormányzat elvi szinten támogatja városunkban egy kőszínház létrehozásának tervét, viszont azáltal, hogy még ez a tervezet nem volt benyújtva a városi hivatalba, nem volt módjuk a városi képviselőknek tárgyalni róla. Biztos vagyok abban, hogy Dunaszerdahely városa anyagilag támogatni tudná a színház létrehozását és működését, viszont nem látok lehetőséget arra, hogy a város legyen a fenntartás kizárólagos finanszírozója – tudatta. Végül arról kérdeztük a város első emberét, mi az a többlet, amelyet Dunaszerdahelynek adhat a harmadik felvidéki kőszínház. – A többször megtárgyalt elképzelések szerint a színház egyrészt lehetőséget biztosítana a fiatal és pályakezdő magyar színészeknek, színházi szakembereknek, másrészt a színház szellemi központja lehetne a csallóközi magyar közösségnek – hangsúlyozta dr. Hájos Zoltán polgármester.

 

Menyhárt József véleménye

Vajon mi volt az első gondolata Menyhárt Józsefnek, a Magyar Közösség Pártja elnökének, amikor tudomást szerzett arról, hogy egy szakmai csapat a harmadik felvidéki magyar kőszínház létrehozásán fáradozik? – Nagyon megörültem az ötletnek: Dunaszerdahely számomra középiskolás tanulmányaim színhelye, sokáig laktam is a városban, sok barátom él itt, rengeteg élményem kötődik ide – egyszóval szívügyem ez a város. Számomra tehát fontos, hogy a Csallóköz gazdasági és kulturális szívének lüktetésébe egy színház is „beledobbanjon”! – válaszolta. – Mehet ez a másik két színház, a kassai Thália Színház és a Komáromi Jókai Színház nélkül? – kérdeztük, mert úgy tudjuk, volt velük egyeztetés. Hogyan fogadták a tervet a színházigazgatók? Szükségét látja-e annak, hogy az egy résztvevővel bővülő „piacon” a felvidéki magyar színházak összehangolt, érdekek mentén egyeztetett, hosszú távú stratégiát dolgozzanak ki? Menyhárt József így válaszolt: – Véleményem szerint egy ilyen súlyú kérdésben nem szabad és nem lehet terveznünk a másik két színház érdekeinek figyelembevétele nélkül, és főleg nem mehet azok ellenében. Minden lépést a két meglévő kőszínház vezetésével egyeztetve kell megtenni: ők azok, akik tudják, mit is jelent a „színházcsinálás”, mivel többek között nagyon jól ismerik saját kulturális piacukat. Ők a nyitott szemmel álmodók: akik nap, mint nap értéket teremtenek, de közben tudják, hogy a villany- és fűtésszámla gondját is ők cipelik. Stratégia, tervezés és párbeszéd nélkül ez nem megy. – És a színházalapítás, természetesen a politikum nélkül sem megy – tettük hozzá, majd rákérdeztünk: mennyiben tud segíteni az MKP, és miben Magyarország a színház létrejöttében? – A Magyar Közösség Pártja – Magyarország Kormányának stratégiai partnereként – minden erejével azon lesz, hogy a kőszínház létrejöttéhez segítséget nyújtson. De ezt a színházat nem elég megépíteni, hanem fenn is kell tartani: ez lesz csak az igazi kihívás. Viszont hiszem, hogy okos tervezéssel és egy lelkes csapattal ez is megoldható – felelte az MKP elnöke. – A színház városi fenntartású lesz? Vagy még nem értek idáig a tárgyalásokon? – faggattuk. – Ezt a terhet semmiképpen sem akaszthatjuk csupán Dunaszerdahely város nyakába: ebbe a vállalásba a megyei erőket is be kell vonni – tudtuk meg. – Az elnök úr szerint 2019 őszen felgördülhet a harmadik magyar kőszínház függönye Dunaszerdahelyen? Reálisnak tartja az időpontot? – Ez sok mindenen múlik, de úgy gondolom, leginkább az összefogáson áll vagy bukik az ügy: ha sokan hisszük, hogy Dunaszerdahelyen lehet egy kőszínház, akkor lesz is! – mondta. Volt még egy kérdésünk. – Személyesen mit tart fontosnak elmondani a harmadik színházzal, Dunaszerdahellyel, mint helyszínnel kapcsolatban? – Én személy szerint nagyon hiszek abban, hogy Dunaszerdahely városának színháza lehet! A csallóközi magyar közösség egy erős, tenni akaró – és tenni tudó – közösség: közösen ez a terv is sikerülni fog. A színház neveli az emberek lelkét, gondolkodását: és ennek a színháznak minden csallóközi ember színházává kell válnia! – nyilatkozta Menyhárt József, az MKP elnöke.

Gál Tamás, mint igazgató?

A megvalósíthatósági előtanulmányban az áll, hogy a kezdeményezők előtt világos, hogy az új színház vezetését nagy sikereket elért szakemberre kell bízniuk, vele együtt elérniük az új színház szakmai céljait. Gál Tamás színművész, a felvidéki magyar színházi berkekben ezzel kapcsolatban legtöbbet emlegetett lehetséges jelölt neve konkrétan szerepel a tanulmányban.  – Szóbeszédből ezt én is hallottam, informális beszélgetésekből értesültem róla – kezdte megkeresésünkre a színművész-rendező – Hivatalosan sem Dunaszerdahely városától, sem a minisztériumtól nem kaptam felkérést. A szóbeszédre pedig nem lehet alapozni. Természetesen vállalom, ha ezzel a megtisztelő feladattal bíznak meg, hiszen számomra is hatalmas kihívás lenne, csak meg kellene találnunk a formáját – tette hozzá a színész, majd a korábbi dunaszerdahelyi színházi próbálkozásokat, a SZEVASZ Színházat és az Epopteia Társulást említette, amelyek szintén Dunaszerdahelyen szerettek volna letelepedni: nem sikerült. – Még nem beszéltem döntéshozó emberrel. Nem tudom, hány színészt szerződtethetnénk, mire van pénz, milyen teremben, mekkora infrastruktúrában gondolkodnak. Ami a pénzt illeti, egy kissé szkeptikus vagyok. A Csavar Színház nagyon szép sikereket ért el, mégsem kapott elegendő támogatást. Sőt! A másik két kőszínház is nyomorog. Ezért vagyok kíváncsi: ki lesz, aki finanszírozza a harmadik felvidéki magyar színházat? Ki lesz a fenntartó? Milyen anyagi bázist tudnak biztosítani? A Csavar Színház be tudná tölteni azt a feladatot, amely a harmadik színháznak is dolga lenne: olyan helyekre vinni előadásokat, ahol a másik két nagy kőszínház előadásai nem férnek el, vagy megfizethetetlenek – sorolta Gál Tamás. – Az egyik lehetőség az lehetne, hogy a Csavar Színház ezután Dunaszerdahelyen próbálna, és többszereplős darabokat is színre vinnénk, megerősítené a város, és harmadik magyar színházzá nőne. Ám, ha Dunaszerdahely vállalná a harmadik magyar kőszínház városi színházként való indítását, más a forgatókönyv. Szerződésben lennének a színészek, egy teljesen új névvel indulnánk, a Csavar Színház pedig mellette folytatná a maga útját. Ha Erdélyre gondolunk, ahol több tucat magyar színház van, miközben a Felvidéken 400 ezer emberre van két kőszínház és néhány alternatív színházi formáció, akkor még két kőszínház elférne itt – tudatta a színész. Hogy volna-e programja, ha azt mondanák: holnap üljön be az igazgatói székbe? – Holnap még nem, de egy év múlva már lenne egy erős programom. A színházalapításhoz rengeteg minden és nagyon sok pénz kell, valamint nagyon sok múlik a részleteken. Némi naivitás lengi körül a döntéshozókat azzal kapcsolatban, hogy mibe kerül egy színház – véli Gál Tamás, aki szerint Dunaszerdahely városvezetésének még nincs tapasztalata abban, mit jelent, hogy egy városnak színháza van.

A Rivalda Színház is felkészült

A szlovákiai magyar kisebbség legfiatalabb társulata, a Rivalda Színház, amelyet hivatásos színészek alkotnak, 2013. június 1-jétől működik Dunaszerdahelyen. A megvalósíthatósági előtanulmány szerint a városban, az elmúlt három színházi évadban összesen 16 darabot adtak elő, a közel 300 előadást mintegy 25.000-en, azaz évente több mint 8.000-en látták. A társulat nagyszínházi körülmények között évente közel 25 előadást tart. Három tagjuk részt vett a harmadik felvidéki magyar kőszínház megvalósíthatósági előtanulmányának kidolgozásában. Szabó Manyi és Scheer Gábor színészekkel beszélgettünk.

– Három éve, 2014 decemberének végén volt az Asszonysorsok, férfimulatságok – Emlékezés a nagy háborúra című előadás premierje Volner Nagy Melinda rendezésében, a Dunaszerdahelyi Művészeti Alapiskolában. A produkció – amelyet az idei évadban ismét műsorra tűzünk – a Dunaág Néptáncműhely, Németh Dénes és zenekara, valamint a Rivalda Színház koprodukciójában jött létre. A próbák során kezdtünk beszélgetni a harmadik magyar kőszínház létrehozásának lehetőségéről, feltételeiről, és arról, hogy az új színháznak mindenképpen Dunaszerdahelyen kell felépülnie – mesélte Scheer Gábor, a dunaszerdahelyi Rivalda Színház színésze, rendezője, aki Szabó Manyi színésznővel szerepel az idén februárban elkészült „Megvalósíthatósági előtanulmány a dunaszerdahelyi színház megépítéséről és fenntartásáról” című dokumentumot kidolgozó csapat névsorában. Mi volt a feladatuk? – tudakoltuk. – Dunaszerdahely színházi életéről kellett összefoglalót írnom – avatott be Szabó Manyi színésznő. – Statisztikát készítettem arról, hány előadása volt a Rivalda Színháznak, mekkora volt az előadások látogatottsága – tette hozzá. – Az én feladatom pedig az volt, hogy bemutassam a jelenlegi társulat működését és művészeti tevékenységét. Ki kellett dolgoznom egy jövőbeli nagyobb társulat működését is. A gazdasági rész Sziklai Krisztina munkája – árulta el Scheer Gábor. A kezdetektől úgy volt, hogy a Rivalda Színház színészei ott lesznek a színház alapító tagjai között? – kérdeztük még. – Igen – válaszolt Szabó Manyi. – Az, hogy Dunaszerdahelyen kőszínház legyen, már 2012 decemberében megfogalmazódott bennünk. Abban az évben végeztünk a Gór Nagy Mária Színitanodában. Akkor úgy gondoltuk, hogy ez egy sokkal, de sokkal hosszabb folyamat lesz. Aztán sok véletlen egybeesése folytán az Asszonysorsok, férfimulatságok próbafolyamata után felgyorsultak az események – fogalmazott a színésznő. Felkészültek erre a meghatározó fordulópontra? – 2012 decembere óta fel vagyok rá készülve. Ha minden a tervek szerint alakulna, 2019 szeptemberében indulhatna az első kőszínházi évad. Mi nagyon reménykedünk ebben, persze nagyon sok mindennek kell teljesülnie a sikerhez – válaszolta Scheer Gábor. – Alig várjuk! Motiváltak vagyunk, tele ambícióval! Tettre készek vagyunk! – lelkendezett Szabó Manyi. – Négy éve keményen dolgozunk ezért, és ez néha nem könnyű feladat – vallotta be Scheer Gábor. – Múlt vasárnap tartottuk a Bánk bán beavató színházi előadás olvasópróbáját. Lesz egy klasszikus kabaréestünk. Felújítjuk a Csizmás kandúr című mesejátékot, az Aurora FolkGlamour, vagyis Németh Hajnal Auróra formabontó-formaőrző ruhatervező is beszáll a produkcióba, aki a modern ruhákat ötvözi a népi stílussal. Bemutatjuk Molnár Ferenc kétrészes Játék a kastélyban című anekdotáját. Kávézós színházi estet tervezünk Arany János Toldijából. Szabó Manyi Honvágy című darabja is színre fog kerülni – sorolta végül az évadbeli terveket Scheer Gábor.

Jelenleg évente 300 eseményt rendeznek a Dunaszerdahelyi Csaplár Benedek Városi Művelődési Központban, ezek közül átlagosan15 darab színházi jellegű, az előadásokat évente mintegy 5.000-en látják. A megvalósíthatósági előtanulmány szerzői hangsúlyozzák, a tanulmánynak nem célja, hogy a felépítendő színházat a Dunaszerdahelyi Csaplár Benedek Városi Művelődési Központ versenytársává tegye, sokkal inkább együtt kívánják megalkotni a város új színházi koncepcióját, a két játszóhelynek más-más súlypontot adva. Vajon két-három év múlva felgördül-e a harmadik magyar kőszínház függönye Dunaszerdahelyen? A kérdés teljesebb körbejáráshoz szeretnénk megszólaltatni a szélesebb érdekeltségi kör szereplőit, a felvidéki színházi élet kulcsfiguráit. Egy következő cikkünkben majd innen folytatjuk a dunaszerdahelyi kőszínház ügyének bemutatását.

 

Bárány János

forrás: Csallóköz

Magyar nyelvű regionális hetilap, 54. évfolyam 38. szám, 1. illetve 3.-4. oldal

 

Szeptember 21 – a magyar dráma napja. A magyarországi és határon kívüli magyar drámairodalom ünnepe. 1883-ban ezen a napon mutatták be  Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményét először Paulay Ede rendezésében a Nemzeti Színházban. A magyar drámairodalom ünnepén egy gondolatébersztő a műfaj helyzetéről. Az elemzés nem ma íródott,  a jelenség, s a diagnózis azonban nem sokat változott.

 

HELTAI JENŐ: A MAGYAR DRÁMAÍRÁS VÁLSÁGA

Az, hogy hangosabban vagy kevésbé hangosan emlegetjük a magyar drámaírás válságát, nem egészen frisskeletű dolog, mert hiszen három-négy év óta észleljük már azt, hogy a magyar drámai termés értékben is, mennyiségben is csökken. A valamikor mindennapi jó ma szembeszökő ritkaság.

Hogy ma többet beszélünk erről, ebből talán éppen a már küszöbön álló föllendülésre szabad következtetni. A szinházi viszonyok annyira leromlottak, hogy immár szükségünk van egy erőteljes akcióra, ablaknyitogatásra, a fertőzött levegő felfrissítésére.

Szinházaink valami ájult gépiességgel folyton ugyanazokat a darabokat adják, szerzőinknek pedig az a bajuk, hogy ugyanazzal a gépiességgel folyton ugyanazokat a darabokat írják.

Ez nem csak magyar tünet, Anglia és Amerika kivételével mindenütt megállapítható. Ennek a hanyatlásnak mindenütt más az oka; az okok feltárása nagyon hálás, de nyilatkozatom keretét átlépő föladat. A tehetség csődjén kívül politikai, gazdasági és egyéb gátlásokról beszélhetnénk.

Nálunk kétségtelenül a politikai atmoszférának van legnagyobb része abban, hogy a dráma lecsuszott az utolsó húsz év magaslatáról. Az a sok cenzura, mely a háborúban megvetette itt lábát és azóta is hol hivatalos, hol felelőtlen, de annál szigorúbb formában nyilatkozik meg, rendkivül bénitóan hatott minden irodalmi megnyilatkozásra. A drámára is.

Író legyen a körmén, akinek az írásán a háborús, a kommunista, a román és az ezt követő sokféle más cenzúra nyomot ne hagyott volna! Kénytelen-kelletlen szűkebb korlátokba szorult itt a gondolat, amelynek korlátozás nélkül kellene repülnie.

Mi marad ma a magyar írónak? A máról nem írhat, mert akárhová nyúl, a kezére ütnek. Szent és sérthetetlen mindenki! A jó erkölcsök mindenek előtt! Marad számára a múlt, amelyhez szintén csak keztyűs kézzel szabad hozzányúlnia, vagy marad egy olyan elképzelt világ, melynek nemcsak falai vannak papírosból, hanem igazi élet híjjával ténferegnek alakjai is.

Magyarország társadalmi viszonyai csaknem kizárják azt, hogy itt társadalmi dráma születhessen. A legtöbb író még ma is a társaságon kivül él, az úgynevezett társaságba alig egy párat fogadnak be, az pedig örül, hogy bent van és nem árulja el a titkokat. A többi olvasmányból, hallomásból ismeri vagy elképzeli csak ezt a világot, melyet aztán hibásan vagy ellenséges indulattal rajzol meg. Ez sem segíti a viszonyok javulását. Marad tehát téma-körnek a pesti író számára – hiszen az író csak azokat a dolgokat tudja becsületesen és jól megírni, amikben ő maga is benne van – a kávéház, a szinház, az éjszaka, a nyomor, a legjobb esetben a Józsefváros és a Ferencváros kispolgári, a Lipótváros zsidó világa. Vidék? A kisvárosi kicsiség és kicsinyesség. A lovas háta mögött fekete gondnak pedig: a léhaság, az erkölcstelenség, a nemzetköziség és a destrukció vádja.

Ha aztán az író megírta már drámáját, következik a hosszú kínlódás második fejezete: mit csináljon vele?

Itt van egy csomó szinház, mely kétségbeesett küzdelmet folytat a megmaradásért. Ez a megmaradás gyakran a legközelebbi darab sikerétől függ. Ilyen körülmények között a szinházak nem próbálkoznak semmi újjal, hanem csökönyös reménykedéssel csinálják tovább azt, amit eddig csináltak és amivel, ha nem is boldogulnak, legalább eltengődnek valahogyan.

A bécsi operett már régen nem kell a közönségnek. Ugyanígy vagyunk a francia vígjátékkal is. Sőt ugyanígy vagyunk a magyar darabok egy bizonyos fajtájával is. Néhány évvel ezelőtt százszor is adták, ma nem kell.

Ezek az írók, ezek a muzsikusok kimerítettek már minden lehetőséget, sőt kimerítették a közönséget is, amely lassan-lassan ráeszmélt már arra, hogy a régi világba visszatérni nem lehet többé, hogy itt fölborult, örökre elmúlt valami, amin nem lehet tovább rágódni, aminek visszatérésében nem lehet tovább reménykedni. Hiábavaló tehát minden olyan iparkodás, amely el akarja hitetni velünk, hogy mindez még van vagy lehet és lesz – és mindezt a szinpadról akarja hirdetni.

Az emberiség kezd berendezkedni az új világra, eddig ismeretlen új bajaira, nyomorára, munkájára, lendületére, örömeire, mint ahogy berendezkedik például a télre. Az irodalomnak, a drámaírásnak, a szinháznak is be kell rá rendezkednie. Aki télen azzal jár körül, hogy nyár van, megfázik.

Kell az új dráma és elkerülhetetlenül jönni is fog. Talán itt is van már valamelyik fiókban.

Nem várunk csodát az “új” drámától és nem csodától várjuk az új drámát. A szinpadon a legszerényebb új is kápráztatóan hat. A film már eddig is sok lehetőségre mutatott rá. És a forma nem minden: a költő a legósdibb formában is mindig újat mond. A drámacsinálók alkonya nem jelenti a költők alkonyát. Amikor tehát az új drámát emlegetem, új emberekre gondolok. Vagy azokra az írókra, akik el tudnak szakadni multjuktól.

Szálljunk magunkba. Gondolkozzunk. Siessünk! Nemcsak az irodalom ügye ez, nemzeti, politikai ügy is. Egy elveszett pozició visszahódításáról van szó. Ebben össze kell fogni mindenkinek.

Kétségtelen az, hogy minden enyhítés, mely a gondolatszabadság érdekében történik, hatalmas lendülettel viszi előre a dráma ügyét. Kétségtelen viszont az is, hogy a szinház, mely élni akar, két kézzel fog kapni az új drámán is, mihelyt azt látja, hogy az új dráma kapcsolatot talál a közönséggel. Persze ez a kapcsolat megint csak a szinházon keresztül történhet. Erre kell a szinháznak magát elszánnia: erre a kisérletezésre. Néha a vakmerőség bizonyul a legnagyobb józanságnak.

A szinházak addig fognak elcsépeltnél elcsépeltebb drámákat játszani, amíg maguk is ráeszmélnek arra, hogy ez nem megy tovább. Ezen a ponton vagyunk most. Különben meggyőződésem az, hogy minden egy jó darabon múlik. Egy siker többet lendít az ügyön, mint a cikkek végtelen sorozata.

megjelent a Nyugatban, 1928. február 1-én